Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Patak Márta: Napi séta; Edit helyett; Ébredés után; Az órák megszólalnak
PATAK MÁRTA Napi séta- Indulunk! - nézett körül diadalmas arccal a vezető ápolónő a hallban, mire halk moraj szaladt végig az otthonlakók közt, és a következő pillanatban meghatározhatatlan, se nem emberi, se nem állati, inkább valami növényi neszre emlékeztető, de mégis tüdőmélyről feltörő torokhanggá állt össze. Szaggatott nevetésfélében. Mintha száraz avarkupac tetején huzigálnának könnyű fenyőlécet, és egyszerre vizet is csorgatnának a kupac mellé egy szűk torkú palackból. Örültek az otthonlakók. Mint a kutya, valahányszor meglátja a pórázt, és szemében felcsillan az öröm utánozhatatlan szikrája, egész arca nevetni kezd, bohókás táncot lejt az ajtó előtt, akárhányszor viszik is a nap folyamán sétálni. Az új lakó körülnézett, próbálta megfejteni a felbolydulás okát, de sehogy sem értette, miért örül a társaság ennek az egyszerű sétának. Talán mondtak valamit, aminek mindenki örül. Inkább az arckifejezésekből, a tekintetekből gondolta, mert hallani nemigen hallott. Szájról olvasott. Ha odafigyelt a beszélő, értette, mit mond. Ha ugyanúgy beszéltek előtte, ahogyan egymás között, nem vettek tudomást róla, hogy ő süket, olyankor csak legyintett, nem fontos. Már régen rájött, hogy amit elsőre nem ért meg, azt nem is érdemes megérteni. Eleinte zokon vette, magában füstölgött, legalább a fia észrevehetné, hogy ő is ott van, ott ül az asztalnál, próbáljanak meg úgy beszélni, hogy ő is értse. De csak az elején zavarta, aztán hamar rájött, hogy kár erőlködni. Néhányszor megkérdezte, mit mondtak, elismételtette velük, utána magában megjegyezte, ezért nem volt érdemes ennyire iparkodnom, aztán nem törődött vele. Eleinte, eleinte még örült is, hogy odamegy hozzájuk, legalább nem lesz egyedül, nem hiányzik annyira a felesége, örökös szöszmötölésével a kották között, a frissen szerzett portörlőkesztyűjével a zongora fedelén, és legalább tanul az unokáitól, odaül velük a számítógép elé. Nagyszülők a világhálón! Aztán a fiúk hamar feladták, türelmüket vesztették, nem boldogultak vele. Nem baj, legyintett, úgyse nagyon érdekel, nem találok benne semmi jóságot. De a környék is. A legnagyobb baj azzal volt. A környékkel. Nem is gondolta volna, hogy ennyire nem tudja megszokni. Városszélnek városszél, de mégis más, egész más, mint az ő Remetéje. Ahol ismerték a kocsmában, szólni se kellett, mert tudták, odafigyelt a csapos, töltött, ha kiürült előtte a pohár. Az újaknak is mindig elmondta, leírta, a művész úr előtt mindig legyen egy deci vörös a jobbikból. Ha a süketségét nem tudó vagy figyelmen kívül hagyó vendégek szóltak hozzá, bólogatott vagy rázta a fejét, mikor hogy, s ha azt látta, hogy kérdőn néznek rá, olyankor csak széttárta a karját, mintha azt mondaná, ez van, cimbora, ezt kell szeretni. A lakópark környékén, ahová a fiáék költöztek, kocsma se volt. Nem is baj, jól jön ez a napi séta, lejárhatsz a faluba, naponta kétszer is akár, legalább elfoglalod magad 117
