Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Patak Márta: Napi séta; Edit helyett; Ébredés után; Az órák megszólalnak

valamivel. Ezt mondta mosolyogva a fia, amikor zsörtölődve megjegyezte, hogy még egy rendes kocsma sincs a környéken. Végül maga döntött úgy, hogy inkább otthonba megy. Úgyis mindegy neki, hol van, beszélgetni úgyse lehet vele, ott enni-inni majd adnak neki, a kottái meg a zongorája nélkül is meglesz, már ide se hozták el, kocsma meg mindenütt akad, ahol jóféle vörösbort mérnek. A fia sem tiltakozott, csak közel legyen, ez volt az egyetlen kikötése, mert szeretne időnként a körmére nézni, nehogy elkanászodjon a sok léhűtő öreg között, bokszolta meg a vállát egy sokat sejtető kacsintással, mire ő fenyegetőn villantotta rá a szemét, mintha azt mondaná, csak nem képzeled, hogy odabent fogok penészedni.

Majdnem egy hónapja lakik az otthonban. Szép, csendes hely, a szoba tűrhető, a kocsma sincs messze, már ismerik, kérés nélkül kapja a deci borát, amint belép, akárcsak otthon, Remetén, egyszóval az első héttől kezdve sokkal jobban érzi magát, mint a fiáéknál a lakóparkban. A lakókkal is kijön. Amennyi dolga van velük! Még szerencse, hogy nem értem, mit beszélnek, gondolja időnként, és mosolyog magában, milyen szerencse, hogy nem az esze vagy a látása ment el, még mindig jobb ez a süketség. Azzal úgysem sokat veszít, ha nem hallja, mit beszélnek idefönt vagy odalent. Amit hallanom kellett, elégszer hallottam. Másnak két-három élet is kevés lenne hozzá, hogy annyi mindent végighallgasson, amennyit én életemben végighallgattam.

Miközben lassan odahúzta a karfáról az ölébe a kabátját, elnézte az élénken hadonászó öregasszonyokat, a tolószékében egykedvűen gubbasztó öregurat, amint bánatos szemét a föléje hajoló ápolónőre függeszti, aki próbálja megértetni vele, hogy örüljön, mert sétálni mennek. Tűnődve nézte a felbolydult méhkashoz fogható hallt. Hátradőlt a karosszékben, és a kívülállók egykedvű nyugalmával figyelte a lázas kapkodást, a mellények, kabátok, sapkák, sálak, kesztyűk reptét, ahogy egyszeriben megpezsdült körülötte a levegő, mintha a szélgépet indították volna be a színpadon. Kisvártatva helyreállt a nyugalom, kettes sorba rendeződve ott álltak a folyosón a lakók, és türelmesen várták a jelt az indulásra. A menet legvégén az ápolónők a tolószékesekkel, teljes készenlétben, mint az eldördülő startpisztoly hangjára váró sportolók. És végre megadták hátulról a jelt, miután az utolsó lakót is előhozták. Még sosem találkozott vele az egy hónap alatt. Hamuszürke arcán életnek nyoma se látszott, és úgy be volt bugyolálva plédekbe, hogy a karosszékből azt se tudta eldönteni, férfi-e vagy nő, aki a tolószékben ül. Hová viszitek, gondolta magában, azt se tudja ez már, élő-e vagy holt, hagynátok békén, minek ráncigáljátok! Aztán megvonta a vállát, és ült tovább a helyén mozdulatlanul. A tolószékeseket kísérő ápolónő megállt mellette egy pillanatra, mielőtt kiment volna az ajtón, és gondosan formálva ajkán szavakat, udvariasan megkérdezte, hogy művész úr, tényleg nem jön velünk sétálni? Erre megrázta a fejét, a kezével is elhárítón legyezett, hogy nem, menjenek nyugodtan, ő mégis inkább marad.

Csak arra várt, hogy az utolsó ápolónő is kitegye a lábát az ajtón, a recepciós fiú is eltűnjön végre az irodaajtó mögött, akkor fürgén felpattant a karosszékből, magára kapta a nagykabátját, fejébe csapta a fogasról a kalapját, jól begyakorolt, nesztelen léptekkel kiosont az ajtón, és gondosan becsukta maga mögött az otthon ajtaját.

118