Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Szigeti Csaba: Szilasi László: Szentek hárfája

A románcban a Főgonosz mellett van egy Algonosz is, a királyi borbély és belső komornyik, „név szerint Oliver Dain, bár inkább Gonosz Olivérnek vagy Sátán Olivérnek hívták” (uo., 162. p.). Épp Szilasi Lászlónak, aki oly szépen és pontosan fejtegette Fatia Negra figurájának felépítését, nem kell mondanom, hogy a Gonosz megtestesülései mennyire egy kaptafára mennek Frollo paptól napjainkig.

Csakhogy ez újabb problémát vet föl. Omaszta Mátyás (pontosabban az a kevés, amit megtudhatunk róla) tekinthető-e a Gonosz megtestesülésének? Ebben a könyvben egyetlen szimpatikus vagy valamelyest megnyerő alak sincs, Omaszta Mátyás nem ’lóg ki’ a környezetéből. Az alakok amúgy is valamennyien igen elnagyoltak, és ez a legerősebben a nőalakokon látszik: Connie Reeves esetében csak az orális szex iránti vonzódását tudjuk meg (hogy a lehető pontos műfaji megjelöléssel éljek, orális szex és arcra élvezés, SzH, 89-90), Omaszta Mátyásné Béres Mária még lehetne rokonszenves, de alig elképzelhető a figurája, akár csak Hettáé, s van még egy fiatal nő, akiben volt Connie-s vonás is, de Kanetti Norbert, ez a tenyérbemászóan nagypofájú nyikhaj, már a nevét is elfelejtette (SzH, 214). Omaszta Mátyás sátáni mivoltát megalapozza a mangalicabőrökből készíttetett subája: „Irtózatos tárgy lett. Foltokban állt rajta a szőr. A csupasz felületeken kiütköztek a beszáradt vérerek. Kemény volt, nagy és nehéz, nyomott vagy húsz kilót.” (SzH, 12) Ez a suba aztán minduntalan felbukkan a szövegben, mintegy fizikailag jelezve viselőjének emberen túli vagy inneni (állati) karakterét. Még azt is lehet tudni, hogy az első világháború lövészárkai és a fogság után (ez az elem szerintem nagyon ’ül’ társadalomtörténeti és pszichológiai szempontból is) szinte nem beszél, elidegenedik feleségétől és mindenkitől. De egy „szép, romantikus történet” olvastán meghatóan szerette az ellopott arab telivért, Tertiát. És Connie Re- eves-t is szerette, a 255. oldal tanúsága szerint valóban szerette. Azt szeretném csak mondani, hogy Omaszta Mátyás nem egyértelműen sátáni alak. Akkor már inkább Hriscsány Andor, az örök túlélő, minden rendszer és rezsim patkánya az (előfordulásai: SzH, 52, 53, 96, 207, 231,272-273), akinek halálát könyvünk szerzője szenvedélyes szadizmussal ecsetelve írja le (miként mágikus megszületését is a 314-315. oldalon). Egyébként Szilasi László kedveli az erőszakos halálok és brutális jelenetek festését, és azt kell mondanunk, tetszik-nem tetszik, ez is egyfajta képzelőerő.

Vagyis: az itt az apró gond számomra, hogy a könyv befejezése mindazt, ami az első négy tömbben vagy fejezetben mint pragmatista, verista, dokumentarista, mik- rotörténészi, oral history-s úgynevezett vagy állítólagos ’történelemként’ megjelenik, azzal, hogy a szerző mágikus-folklorisztikus szintre viszi át az 1924-es sztorit - elemeli saját közegétől, transzcendálja. Ez alapozza meg a könyv minden más és apró szétesését. Ez az, ami miatt a munkát „történelmi regényének nevezni nem lehet, de ugyanezen okból „krimi”-nek sem. Rendben: bármit is hívjunk történelemnek, a ránk maradt adatokból mi szelektálunk, mi keresünk nézőpontokat, mi cselekmé- nyesítünk, mi rakunk össze valamilyen összefüggésrendet - és ez értelemadó, értelemtulajdonító tevékenység, nem is lehet másként. Még azt is mondhatjuk, a történetekként elbeszélt történelem mozgatója a téboly: ez is értelemtulajdonítás, az értelem megvonása a „nyers” anyagtól negatív értelemadás.

114