Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Szigeti Csaba: Szilasi László: Szentek hárfája
Csak ezt nem szabad büntetésképp ráterhelni az olvasóra. Szilasi László könyörtelenül olvasóellenes, akkor, amikor többszörösen és hangsúlyosan arra bíztatja olvasóját, hogy keressen összefüggéseket, találjon meg válaszokat, sőt találja meg magát a választ, majd ránk, olvasókra zúdít egy rendkívül heterogén, vegyes és kusza információtömeget. Mert nem szabad elvárni bárki olvasótól narratológiai felkészültséget, történeti-folklorisztikus ismereteket, művészettörténeti jártasságot, forráskritikát, nem szabad elvárni tőle, hogy utánamenjen könyvészeti utalások valódiságának vagy kitaláltságának, nem szabad elvárni tőle, hogy ismerje Omaszta Bandika és Kanetti Norbert 1980-as években megvolt (vegyes és igen színvonaltalan) rock-alulkultu- ráltságát, stb. A harmadik olvasás után, bevallom, kínomban, a legkreatívabb olvasási móddal éltem: átírtam a címet. Még az 1960-as években egy francia író-matematikus csoport átlátta, hogy sok olyan ófrancia verses epikus mű maradt rájuk (ránk), amely majdnem jó, csak éppen nem egészen jó. Ekkor eltervezték, hogy felállítják az Irodalmi Protézis Nemzeti Intézetét, amelyben majd e régi alkotásokat érzékeny és alkotó emberek „némi kiegészítő retussal” és némi leleménnyel remekművekké teszik. Nekem régóta igen tetszik ez az ötlet. És miután egyetértek mindazokkal, akik szerint a cím (a Szentek hárfája) semmilyen magyarázó erővel nem rendelkezik, átírtam , igaz, laposabbra, és csak utalóra, nem idézőre. Legyen ez a címe: A haragosi Nagytemplom! Nagyon szépen a helyére került minden. Mert akkor ez lett, a Nagytemplom lett a mű „főszereplője”, természetesen A párizsi Notre-Dame mintájára Victor Hugótól. Ekkor meglett a helye a Nagytemplom megépítéséről szóló passzusoknak, meglett a helye az épület stílusáról szóló művészettörténeti tanulmány részletének, meglett a „helye” (a Nagytemplomhoz viszonyítva) az összes utcának, térnek, szobornak, Ger- minának, a vasútállomásnak, meglett a helye a karácsonyi éjféli misének, és meglett a helye az összes össze-nem-illeszkedésnek. Ez azért jó megoldás - most Victor Hugo előtt tisztelgek -, mert mi, emberek nem kerülhetünk kívül a történelmen és a történelmünkön, vagy ha igen, akkor teljesen kívül kerülünk (a halálunkkal). De a párizsi Notre-Dame, a haragosi Nagytemplom valami emberi alkotmány, ám egyben emberen túli is, történelmen belüli is, történelmen túli is: ott vannak a regényekben, az egyik gótikus, a másik klasszicista, állnak, körülöttük nyüzsög az embertömeg, ők - metaforikusán - „látják” a századokat, az első világégést, a másodikat, a haragosi Nagytemplom látja 56-ot, látja 89-90-et, lát minket, hitványságainkkal és erénye- inkkkel együtt, ahogy a Notre-Dame lát Esmeraldát, Phoebust, kecskét, Gingoire-t, Quasimodót, Frollót... És akkor Szilasi könyvének minden szilánkossága, minden kifejtetlensége, akár még minden (verista vagy szürreális) irracionalizmusa belesimul a Nagytemplom „látásának” „bölcsességébe”. Még az is lehet, hogy a haragosi Nagytemplom így meglátja a történelmet. Kőszeg, 2011 115