Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Szigeti Csaba: Szilasi László: Szentek hárfája
rakiadásban jelent meg. Pócs Éva szerint a benandante szó szerinti jelentése: jóban járó. A Gonosz különböző megtestesülései, alakváltozatai ellen küzdők a benandan- ték, afféle ellen-gonoszok. A Linderváry tiszteletes fejtegetése a misén talán továbbment két verssel. A Mt 10:28 így szól: „És ne féljetek azoktól, kik a testet ölik meg, a lelket pedig nem ölhetik meg; hanem inkább féljetek attól, aki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennába.” Ekkor meg lehet fogalmazni egy választ a ’miért ölte meg Grynaeus Tamás Omaszta Mátyást a karácsonyi éjféli misén?’ kérdésre: mert Grynaeus Tamás 1924-ben a hat benandante egyike volt, és mert e csoport megbízta őt. E benandante- megbízatás miatt nem beszélhetünk gyilkosságról, csak kivégzésről, előbb Omaszta Mátyás testének, majd külön a lelkének a kivégzéséről. Nem hiszem, hogy a Szentek hárfája egésze értelmezhető lenne annak bemutatásaként, hogy miként regnál a Gonosz, a Rossz, a Sátán, a Malum metaphysicum, vagy bárhogy is nevezzük, a magyar történelemben. A történelem teológiájában nagyjából három változattal számolhatunk: ajó uralmával, a Rossz uralmával, és ezek folyamatos harcával. Ha azt mondjuk, a történelemben kizárólag a Gonosz munkálkodik, úgy tűnik, történelmi regényben ez ritkán jelenik meg, és csak korlátozottan. A mindenkori jelenről írott ún. társadalmi regények festhetik a Sátán korlátlan uralmát (ahogyan Éev Tolsztoj tette a hamuszürke, a kiszolgáltatottságtól és a szenvedéstől teli csodálatos Feltámadásban, ahol a bíráskodást és a büntető-végrehajtást nemcsak az államra és a társadalomra terjeszthetjük ki, hanem a teljes jelenbeli (akkori) evangéliumellenes világra). Ahogyan az éjszakai szellemharcot Szilasi bemutatja, ahogyan a kivégzést végrehajtó Grynaeus Tamást leírja, az alakban van valami angyali: ő „az a felkent személy” (SzH, 295). Ez a könyv legalább manicheus. Igen, bár a fogalmi elvontság szintjén valamely történetfilozófia ráállhat arra, hogy a történelem nem más, mint a Gonosz földi uralmának története. Ám egy regényírónak le kell szállnia a fogalmi szintről, mintegy inkarnálnia kell, megkell testesítenie mind a Jót vagy Jókat, mind a Gonoszt vagy Gonoszokat. És ha ez így van, szegény Omaszta Mátyásnak kell a megtestesült Gonosznak lennie, vagy legalább az egyik gonosznak. Erre, a Gonosz inkarnálására és megformálására a 19. századi ún. történelmi regényekben vannak receptek: a valamely ember által megtestesített Gonosz például e beszédterep kezdeményezőjénél, Walter Scottnál olykor egyenesen centrális szereplő. Érett, kései művében (előszava 1831-ben íródott), a Quentin Durward-ban - e regényt „ro- mánc”-nak nevezte — hosszan elmélkedett „a szívtelen és gúnyos sátán szerepéről” XI. Lajos király kapcsán. Miután Goethe Mephistophelesét jobban megformált Gonosznak tartja, mint Milton vagy Byron Sátánját, így ír: „A nagy német költő ezzel szemben a csábító szellemet olyan lénynek ábrázolta, akiben nincs érzés és láthatólag csak azért létezik, hogy az erkölcsi rossz tömegét rábeszélésével és csábításával növelje, és azon szunnyadó szenvedélyeket hívja elő kísértéseivel, amelyek máskülönben lehetővé tették volna, hogy az emberi lény, aki a Gonosz Szellem tevékenységének célpontja volt, életét nyugalomban töltse.” (Walter Scott: Quentin Durward, ford. Katona Ágnes, Máthé Elek, Szávai Nándor, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982,8. p.). 113
