Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Szigeti Csaba: Szilasi László: Szentek hárfája

Mivel? Milyen segédeszközzel? E kérdésre a nyomozati jegyzőkönyvek pontosságával vetekedő választ kapunk. „Egy otromba, legalább háromkilós gyalogsági forgópisztollyal”, hat lövéssel (a teljes tár), „s nagyjából hat másodperc alatt” (SzH, 39-40). Marad a hatodik kérdés:

Miért ? Nos, vannak olyan olvasatok és értelmezések - az eddigi kritikai reflexiók tanúsága szerint -, amelyek úgy olvassák e regényt, hogy a krimik általános megkötéseivel ellentétben itt teljesen világos, ki az elkövető, ki az áldozat, hol és mikor történt (és az olvasó ebben a tudásban osztozik mindazokkal a névvel rendelkező vagy névtelen regényszereplőkkel, akik szemtanúi voltak a tettnek), miként történt: egyedül a miért kérdése marad nyitva, s az egész regény nem más, mint e miért firtatása. Én messzebbről kezdeném. Roland Barthes A régi retorika említése nem volt véletlenszerű: a korai kezdetektől a XIX. századi erodálódásig (és a továbbélésig új alakokban, új célokért, új eszközrendszerrel) a retorika története, a logikáéval együtt, Európa egyik monumentális története az ő leírásában vagy elbeszélésében. Ha meg- személyesítenők a Rhetorikát, úgy kellene ezt a gyönyörű nőalakot elképzelnünk, amint ajkán etruszk szarkofág-mosollyal nézi, hogy miként zsibong az emberhan- gyaboly két és félezer esztendőn keresztül: látja a görög-perzsa ütközeteket, látja Itália megszállását, a barbárokat Rómában, a népvándorlások szörnyűségeit, a százéves háborút, a harmincéveset, a Grande Armée katonáit vánszorogni a téli orosz síkságon... látja, és mosolyog. Nehéz kérdés, hogy létezik-e emberi tekintet a történelmen kívüli állapotban? Van-e, lehet-e történelmen kívüli nézőpontra szert tenni? Talán nem, mert a halottak már nem osztoznak időbeli „történelmi” baromságainkban: úgy tűnik, elmenekülni a történelemnek nevezett téboly szörnyűségei elől kitűnően lehet, bele a halálba, csak ez a történelem egyszemélyes, és nagyon végérvényes felszámolása (fordított megváltásféleség, de definitiv). Valamilyen fiktív történelem-fölöttiség vágyaként tudom csak olvasni az egyik zuhanás belső képeit (SzH, 274-281), azt a kollázst vagy klipet, amely felszámolja az idő linearitását, a történelmet egymástól tökéletesen független (diszkrét) eseményekre bontja szét, egymás közötti kapcsolatok nélküli elemekre, többnyire kulturális szilánkokra. Ez a történelem kaleidoszkopikus szemlélése: elemekre bontani, és a színes apró darabkákat jól összerázni, aztán gyönyörködni a kaleidoszkóp adta értelmetlen képben. Ez a látásmód nem teszi fel a miért ? kérdését.

Mert a miért? kérdése akkor merül fel, ha valami raisont szeretnénk meglátni a történelem-micsodában. Hiszen a Miért?, láttuk, része egy retorikai masinériának, és része annak az európai mániának, amely csak akkor lát bármit ésszerűnek, ha okot tud rendelni mellé. Ahogyan a leegyszerűsítő középkor ragasztotta Arisztotelészhez: Nulla res sine causa non fit. Semmi nincsen ok nélkül. Nem lehet. Mert az ok nélkül való dolog tűrhetetlen és elviselhetetlen, az ésszerűtlen elől menekülni kell, ki kell szakadnunk a tébolyunkból, hallatszik egész gondolkodásunk alapjai és történeti gyakorlatai felől. Persze, tudjuk, hogy az oksági relációk a kezdetektől egyre erősebb korlátozásoknak voltak alávetve. Logikai alapozású retorikájában a Sztagirita már a bizonyító érvek közül és a jeleken belül megkülönböztetett kétféle jelet: a szémeiont,

104