Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Szigeti Csaba: Szilasi László: Szentek hárfája

amely többértelmű jel, és a tekmériont, amely egyértelmű jel, egyértelműen utal valamilyen okra. Például ha egy fiatal nőnek igen erősen domborodik a hasa, ez tek- mérionja annak, hogy már volt dolga férfival (Arisztotelész még nem hallott harangozni a Szeplőtelen Fogantatásról). Míg ha a konyhakövön vértócsát látok, ez csak szémeion, mert lehet jele annak, hogy volt szeretőmet megölte a mostanija, de annak is, hogy a nő átvágta egy csirke nyakát. És ne lépegessünk tovább, hagyjuk Hume-ot, hagyjuk azt, hogy az ok-okozati viszony gyakran nem teríthető ki az időben korábbira és későbbire, csak azt szeretném mondani, hogy az oksági reláció létrehozása egy általánosnak mondható európai mánia része: hozzárendelés. Lehet, hogy az ok-okozati összefüggéseket mi eszkábáljuk össze, mi teremtjük őket, akkor is, sőt főleg akkor, ha a dolgokban magukban (no, ez is nagyon nehéz, én nem akarok kantianizálni), vagy emberi eseményeinkben ezek az összefüggések egyszerűen nem léteznek, vagy az általam vélelmezett összefüggés helyett valami egészen más, ámde számomra fel nem ismert összefüggés munkál. Ha megpróbálok lemondani az ésszerűségvak kergetéséről, hogy elfogadni tudjam az ésszerűtlent, egy-két kulturális dolog és tapasztalat felértékelődik. Felértékelődik André Gide actiongratuite-je, amit „ok nélküli cselekedetnek” vagy „ok nélküli cselekvésnek” szokás fordítani magyarra. Lafcadio minden megnevezhető ok nélkül löki ki embertársát a vonatból, hogy azt a kerekek halálra gázolják. Azután ott van Babits Mihály kérdéssorozatából a helyzetét tekintve legutolsó kérdés, amelyik szerintem éppen azt mondja, hogy maga az este föltett kérdés mennyire értelmetlen: „miért nő a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?” Évtizedeken keresztül próbáltam néhány embertársamtól választ kapni a De hát miért? kérdésemre. Mostanság felértékelődik az a többnyire női válasz, hogy: Csak. Meg: „Azér”. Miközben tudom, hogy oksági viszonyok létesítése csak egyik útja-módja mindannak, amit a legtágabban magyarázatnak nevezhetünk. Ha innen ismétlem meg azt a kérdést, hogy „Miért ölte meg Grynaeus Tamás a karácsonyi éjféli misén Omaszta Mátyás haragosi (fürjesi) nagygazdát hat pisztolylövéssel, az egész gyülekezet szeme láttára?”, akkor az egyik valóságközeli válasz, más összefüggésben ugyan, szerepel vizsgálandó könyvünkben. A válasz így szól: Ki nem szarja le? Ugyanakkor a könyv folytatása valóban felfogható az ok többszöri és időben elhúzódó nyomozásaként. És hát egy bármiféle regényben nem árt, ha van benne rejtély, és ha van benne rejtvény.

Amikor először olvastam a könyvet, azt hittem, valami jó kis történetsorozat lesz minden hermeneutika, minden értelmezési vagy megértéskísérlet prestabilizált, előre belekalapált kudarcáról, szemben a mai különféle hermeneutikák világ- és szövegmagyarázó igyekezetével. Azt példázva, hogy amiként 1924-től, a karácsonyi mise időpontjától egyre távolodunk, mindenféle vagy bármiféle „megoldás” egyre reménytelenebb. Ráadásul csak akkor mondhatni, hogy az okok megtalálása (előbb a szerelemféltésben /Grynaeus Tamás egy fiatal, szőke bolond nő miatt féltékenységből ölte volna meg Omaszta Mátyást /később egy versenyló brutális leölésében /a szőke lóbolond nő, bizonyos Connie Reeves biztatta volna föl Grynaeus Tamást a kivégzéses gyilkosságra, bosszúból/, még később egy festmény birtoklásában /egy rendkívül ér105