Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Toldi Éva: A lényegi magány

vesztése mutatkozik meg: „Ahogy a ritmus elhagyja a betűt, / ahogy az ékezet leválik, / a romos éjszakai jazz is átvált vigíliába” (Anyám a vigíliában).

A Légkondicionált tükörtojás Domonkos-parafrázissal kezdődik: „Mondjuk élet mondjuk halál”, a létösszegző nagyverset, a Kormány eltörésbent idézi. De pretextuális közegből keletkezik^ tenger óraszerkezete is: „Partra szálltam. / A félelem tövise kihúzva húsomból, / éjeimnek többé nincsenek szigetei”. Szétírt Berzsenyi-parafrázisként is olvasható, az Osztályrészem első sorait idézi mind szövegében, mind a lemondás és a nosztalgia lefojtott hangja okán. Már említett válogatott verseinek utolsó kötetében pedig még a „líra iszkol az eltűnt idő nyomában”, s a lírai én „nem tud elszakadni az ólomnehéz tradíciótól”.

Halott vajdaságiakat olvasva című legújabb verseskötetében ugyanaz a lírai én szólal meg, aki az avantgárdból és a konvenciók elleni lázadásból továbbra is őrzi a közösségi jelleget. A dialogicitás újabb formájaként versei „átköltések, másolatok”. De nem mutathatunk rá egy-egy író egy meghatározott szövegére, sőt a halott „vajdaságiak” között nemcsak költők vannak, hanem megtalálhatók prózaírók (Herceg János, Juhász Erzsébet), publicisták (Komáromi József Sándor), történész-szociológusok (Lobi Árpád, aki mellesleg Lőrincz Péter, Láng Árpád, Lányi Árpád, Lovass István, Zarko Plamenac, Lovrics Péter néven is publikált), festők (Sáfrány Imre), tanulmány- és kritikaírók (Kázmér Ernő). Lenyvesi Ottó mindazokat „olvassa” tehát, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek a művészettel és az írott szóval. Versei életművekkel, írói attitűdökkel állnak dialógusban.

A blanchot-i gondolatmenetet követve az életműnek ezen a pontján, hét verseskötetet követően, logikusan merül fel az önmagával folytatott közvetlen dialógus szükségessége, a versben kifejezett válsághangulat és idegenségérzés személyes eredőinek elbeszélése, amelynek műfaja a napló. Lenyvesi Ottó könyve, a Némely részletek ennek ellenére sem szokványos napló. Alcíme szerint Feljegyzések, cédulák, bemásolások, vizuálisfragmentumok.

Leginkább mégis kollázskönyvnek nevezhető. Nem azért, mert a fedőlapján és a kötetben a szerző képzőművészeti munkái - kollázsai - láthatók. Szerinte ugyanis a kollázs véletlenszerűen egymás mellé helyezett fragmentumok, részletek együtteséből alakul ki. Ebben a könyvben is szövegrészeket és -töredékeket találunk, amelyek megőrzik lezáratlanságukat. Egymás mellé kerülésük azonban nem véletlenszerű, hanem nagyon is átgondolt, s így a kötet kompozíciója feszessé válik. Éppen ez a látszólagos ellentmondás adja meg a könyv feszültségét, szellemi izgalmát: ahogyan a befejezetlen („némely”) részletekből összeáll egy jól komponált, saját logikája szerint való, a kollázsra jellemzően sokféle, mégis egységes könyv-alkotás.

A kötet szerzője úgy véli, „a vizualitáson, a látványon nyugszik a 21. századi civilizáció”, ennek megfelelően építi fel könyvét: megtalálhatók benne a vizuális kultúra produktumai (saját alkotások, mások képzőművészeti munkái, fotók stb.), írásos feljegyzések (naplók, hosszabb önéletrajzi munkák, visszaemlékezések). A kötetet pedig filmleírások is tagolják, három fejezetben Tizennyolc éven aluliaknak megjelöléssel: egy jellegzetesen huszadik századi vizuális kultúrát idéz fel az írás segítségével.

86