Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Ölbei Lívia: A szerkezet szépsége

Ö L B E I LÍVIA

A szerkezet szépsége

(HEURÉKA: OROSZ IRODALMI HATÁSOK A MÁRAI-ÉLETMŰBEN)

Szabó Tünde A szerelem emlékezete című Márai-monográfiája három - természetesen egymással is több vonatkozásban szorosan összefüggő - regény elemzését tartalmazza, de az általa levont következtetések és megnyitott utak messzemenő és alapvető változásokat hozhatnak a teljes életmű megértésében, értelmezésében; és nem csak a meggyőzően felmutatott és bizonyított - a reveláció erejével ható - orosz intertex- tuális kapcsolatok tekintetében. A gyertyák csonkig égnek (1942), Válás Budán (1935), A nővér (1946) - első pillantásra akár zavarba ejtőnek is tűnhet a három egymás mellé helyezett Márai-cím (még akkor is, ha tudjuk, hogy például Lőrinczy Huba „tipológiája” szerint mindhárom a szerző krízisregényei közé tartozik): a jelenleg érvényesnek mondható irodalmi közmegegyezés szerint egyik sem sorolódik az egyértelműen kiemelkedő teljesítmények közé, többen inkább „megoldatlanságaikat”, „aránytalanságaikat” teszik szóvá; A gyertyák... pedig - főleg nemzetközi népszerűsége okán - mintha végérvényesen megtalálta volna a helyét a giccs és/vagy bestseller feliratú polcon. Szabó Tünde kutatásai nyomán a „megoldatlanságok” és „aránytalanságok” egy működő - csak eddig rejtőzködő, vagyis fel nem tárt - rendszer pontosan illeszkedő elemeiként mutatkoznak meg; A gyertyák csonkig égnek elemzése pedig arra is lehetséges magyarázatot kínál, hogy vajon honnan eredhet a regény „érthetetlen” vonzása: a kortárs „naiv olvasót” magával ragadó sikere.

A Márai-életmű sorsa, megismerésének, befogadásának története speciális - bár nem egyedülálló. (A párhuzam talán távoli, mégis: nemrég éppen egy - német, aztán amerikai emigráns - orosz szerző, Vladimir Nabokov legelső regénye, a Másenyka hatott nálunk az újdonság erejével: az első magyar fordításban a megírása után nyolcvan évvel.)

„E sorok írója megvallja: irodalomtörténészi pályájának kevés ünnepibb pillanata akadt, mint amidőn 1990-ben újra felfedezte magának Márai Sándort és életművét”, mondja Lőrinczy Huba az Ambrustól Máraihoz - Válogatott esszék, tanulmányok című kötet bevezetőjében (Savaria University Press, Szombathely, 1997.). Az idézett kijelentés (vallomás) a Márai-befogadás több jellegzetességére rávilágít. Egyrészt utal arra, hogy 1948 (vagyis a végleges emigráció kezdete) után Márai megszűnt kortárs írónak lenni: könnyen jelképessé tehető, mert 1989-ben bekövetkezett halála folytán akkor már lezárt életművének fokozatos, folyamatos újrafelfedezése (és kanonizációja) csak a rendszerváltás után kezdődhetett meg Magyarországon. (Ez a tény nyilván befolyásolta azt a szempontrendszert is, amely az elmúlt húsz évben teljessé-hozzáférhetővé váló életmű darabjainak értékelését-elem- zését meghatározta: bizonyos vonásait fölerősítette, más vonásait háttérbe szorí81