Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Ölbei Lívia: A szerkezet szépsége
tóttá.) Másrészt a Lőrinczy Hubától idézett mondat finoman jelzi azt is, hogy Márai Sándor esetében szerző és életmű, személyes sors és irodalmi szöveg óhatatlanul egymás kontextusában értelmeződik (még akkor is, ha az elemzés kizárólagos tárgyának a szöveget tekinti). Szöveg és szerzői személyiség menthetetlenül egymásra mutat: mintha egyik szavatolná a másik hitelét. Ebben az összefüggésben Márai - és az életműben több alakban, mégis mintegy „esszenciálisán” megjelenő individuum - a pusztulástól féltett európai kultúra letéteményese. Ideálja a mitikussá növelt, művelt és tartásos polgár: a rációra apelláló, de az irracionális erejét is megsejtő, teljes egészében meg- és kiismerhetetlen személyiség. Szabó Tünde úgy nyit egészen új, távlatos utakat, irányokat a Márai-értelmezés- ben, hogy nem (vagy csak részben) szakít az elmúlt húsz évben természetesen több szerző kutatásai nyomán kirajzolódó hagyománnyal - és a hagyományt megalapozó szellemi-filozófiai háttérrel. (Akár Lőrinczy Hubával - akivel pedig éppen a vizsgált három regény közelebbi műfaji meghatározását illetően nincsenek azonos véleményen.) Nem szakít - viszont következetesen, erőteljesen elmozdítja a hangsúlyokat, és egészen újnak, frissnek ható módszert-szemléletet vezet be a Márai-szövegek megközelítésében. A munka folyamatát is érzékeltető, kizárólag a szövegre koncentráló elemzések nyomán egyfelől meglepő, másfelől pedig - éppen a Márainak annyira fontos, és vele kapcsolatban oly sokszor hangoztatott európai kulturális hagyomány összefüggéseiben - „magától értetődő”, az olvasó számára valóságos „heuréka-élmény- nyel” járó eredmények születnek. Itt csak egyetlen példa. Platón az európai irodalmikulturális hagyomány megkerülhetetlen alakja, neve gyakran fel is bukkan a Márai-elemzésekben. De Szabó Tünde mutatja ki elsőként, hogy a vizsgált három Márai-regény a platóni dialógusok szabályrendszerét működteti - természetesen nem „öncélúan”, hanem szoros összefüggésben a Lakomában megragadható, az emberi kapcsolatokat működtető Erósz-fogalommal. Innen a Szabó Tünde által ajánlott, a vizsgált három Márai-mű leírására alkalmas műfaji meghatározás: dialógusregény. A három regény szerkezetének, szövegszintjeinek (narráció, cselekmény, alakok, motívumok stb.) szisztematikus felfejtése, vizsgálata hozzájárul a szövegek alá-mögé kifeszülő gazdag intertextuális háló megrajzolásához - és viszont: a regényekkel kapcsolatba hozható korábbi szövegek hozzájárulnak a szerkezet pontos ki tapintásához; végső soron pedig a jelentésképződéshez, illetve a jelentésképződés nyomon követéséhez. Mindehhez elengedhetetlen az a tárgyszerűség és elemzőkészség, a folyamatokat, a működést megragadó és fölmutató világosság, amely Szabó Tünde tanulmányait jellemzi. És bár semmi nem áll tőle távolabb, mint a „képes beszéd”, muszáj megkockáztatni, hogy a Márai-tanulmányok (ahogyan más Szabó Tünde-írások is) sajátos „röntgenfelvételként” szolgálnak: amint a fény felé fordítva a felvételen kirajzolódik a test(rész) szabad szemmel nem látható, belső szerkezete, az áttetszőségükben sűrű (vagy sűrűségükben áttetsző) elemzések nyomán úgy válik láthatóvá- érthetővé a szövegszerkezet - és a szerkezet működésének természete. De nemcsak a képes beszédtől tartózkodik, hanem a direkt minősítéstől is. Mintha „az eljárás maga válna ítéletté”: az eddig nem ismert, nem érzékelt működési elvek, gazdag utaláshá82
