Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Bakonyi István - Sarusi Mihály: Hun fohász
BAKONYI ISTVÁN Sarusi Mihály: Hun fohász A magyar őstörténettel egyre többen foglalkoznak, és a megközelítés igen sokszínű. Feltűnő, hogy milyen sokan kérdőjeleznek meg sokáig megtámadhatatlannak hitt tanokat, például a finnugor-elméletet. Megint mások az ősvallás és a kereszténység folytonosságát hirdetik. Röpködnek a fogalmak: sámánok, táltosok, dobszertartások, szertüzek, tűzönjárások, stb. Van, aki a „honnan jöttünk?” kérdésre így adja meg a választ: sehonnan, mi mindig itt voltunk a Kárpát-medencében. Egyre népszerűbb az ősi rovásírás is. A Szent Koronához kapcsolódó tanok is szaporodnak, és ebben is alkalmanként heves az ellenállás. Vannak, akiket már az is irritál, hogy a „legfőbb méltóságot” megemlíti az új magyar alkotmány, viszont a tan sok képviselője kevesli ezt. S az egyik leghagyományosabb és legstabilabb pont: a hunok emlegetése. Köztudott az is, hogy a székelyek a hunok leszármazottainak tartják népcsoportjukat. Ez utóbbi szellemiségnek a része Sarusi Mihály karcsú kötete, a Hun fohász is. Az író egyénisége, nyelvhasználata, stílusa, különös, mesékkel, anekdotákkal, csú- fondáros elemekkel tarkított világa teszi érthetővé szellemi vállalkozását. Foglalkoztatja a népi vallásosság és az ehhez kapcsolódó folklór is, érthető tehát, hogy előszavában emlegeti Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lötöt lépék című kitűnő gyűjtéskönyvét is. „Az a műveltség, amely nem ezeréves: jóval korábbi időkbe és másféle világba vezet vissza. Oda, ahol Istennek kezdtük nevezni azt a Valakit, aki valóban mindenek fölött áll. Az isten szót pedig, tudhatjuk, nem Jeruzsálemből, nem Rómából, nem Bizáncból, hanem valahonnan keletről, jóval messzebbről hoztuk magunkkal” - írja többek között. Igen, nem kizárt, hogy több ezer éves kultúra áll mögöttünk - sugallja. S az imádság, a fohász kétségtelenül az irodalomnak (is) része. A kegyelmi állapot örök tükre. A költészetben gyakori műfaj, a klasszikus és a mai költők gyakran fordulnak ebbe az irányba. Gondoljunk csak Kölcsey Ferenc Himnuszi.ra, nemzeti imádságunkra! De gondolhatunk sok más ódára, szenvedélyes szárnyalású fohászra is. Sarusi Mihály fohászainak egyik fő sajátossága, hogy a már az imént említett népi vallásosság az ih- letőjük. Mai kincsek ezek, és vegyülnek profán tartalmakkal. Igaz, hogy a vallás, a hitvilág sincs nagy távolságra a profanitástól vagy éppen az emberközpontú ábrázolástól. Ahogy Sarusi mondja a már idézett Előszóban: „Ima, imádság... Azé, aki Istenhez tud fordulni. Azé, aki még tudja a Miatyánkot, meg társait, ne adj Isten, emlékszik öreganyja varázsmondókájára (- mondókáira) is.” Szép fotóanyag egészíti ki a szövegeket: Csernák Bálint, Csernák Máté és Pallang Attila alkotásai. Mindegyik több mint illusztráció: öntörvényű és hiteles alkotás az Árpád-kori templomtól 2006 őszének Kossuth teréig. így van ez a leghangsúlyosabb mű, a kötet címét adó nyitó fohász esetében is: a havas tájban álló templomrom ha78
