Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben Körmendi Lajosnál

Véltem ezt akkor mint Csoóri lapjának vezető munkatársa - de hogyan vélekedhetett a Mészöly-emlékkönyv szerkesztője? Természetesen ugyanígy. Aki végezte az önként vállalt munkáját, de mind súlyosabb szívvel. S aki megpróbálta közérzetét legalább az ünnepeknek sugalmazni, abban a levélfélében, ami ott van a kötetben. S amit bárki elolvashat, hiszen utóbb megjelent mégiscsak nyomtatásban is a gyűjtemény, a végóráit élő Szépirodalmi Könyvkiadónál, drága barátnénk, Mátis Lívia ügybuzgalmából. Sok-sok évvel később és sok-sok éves csönd után, Krasznahorkai Lászlóval újra meglátogattam a mestert Kisorosziban. Aki akkor már nem az volt, aki. Az úton mondja Laci, hogy annak idején - most, 1991 legelején -, amikor beleolvasott az emlékkönyvbe, egyedül az én írásomra mondta azt, hogy „Megrendített.” De ez már megint egy másik történet.

És már csak - lekerekítésül - két emlékmozzanatot. Az egyik: Hanák Péter (történész és történész szervező életművét nem itt fogom véleményezni), a Népszabadság 1990. szeptember 29. számában elmondja (előre borítékolható) véleményét a Csoóri- ügyben. Másnap, szeptember 30-án a csöngetésre ajtót nyitó feleségét, Katalint, bőr- szíjas korbáccsal ismeretlen brigantik arcul verik, Csoórira hivatkozva. Tanú nincs, nyom nincs. Október 18-án ugyanőt ugyanő szerint a nyitott ablakon át le akarják szúrni. A vizsgálat kideríti - ha emlékeim nem csalnak - hogy ezt csak egy három méter hosszúságú kézzel lett volna lehetséges megkísérelni. 1991. január 7-én a rendőrség sajtótájékoztatón ismerteti a nyomozás „kudarcát”. Még az „esettel” igencsak rokonszenvező magyar sajtó is kénytelen hümmögni az úgy felháborító álnokságán.

És hát a Hitel 21. számában ott van Esterházy Péter búcsúlevele a Hitel olvasóihoz. Október 17. a lap megjelenésének dátuma, az elköszönő levél alatt az időpont odajegyezve: szeptember 25. Nem mondhatnám, hogy ennyi ideig vártunk a publikálásával, gondoljon bárki bármit..., hiszen közben írogatta Péterünk a maga szokott kis tárcáit - akit egyébként bő egy évvel előbb én vettem rá, hogy legyen a Hitel állandó külső munkatársa. A kultúrkampf nem ismer tréfát. És ez megint egy másik nagyobb elbeszélés mozzanata lehetne. Annyit azért megemlítek, hogy a főszerkesztő válaszcikkének legszigorúbb mondatát én voltam bátor a szövegbe szőni. Még annyit - keretes szerkezet - a lap borítóján ehhez a számhoz megint én írtam a kis vezércikket - odabent meg Körmendi Lajos dünnyög el egy kis vidéki úti esetet.

És eljő az ünnep napja, a legkorábbiakkal érkezem a Városmajor utcai Basch-ház legfölső emeletére, leteszem az emlékkönyvet, talán fogok egy poharat, az ajtó nyílik és betódul az egész irodalmi, politikai „ellenzék” - élükön Demszky főpolgármester és Göncz elnök karjain a kacarászó frissen frizérozott Hanák Katalinnal. A legközelebbi ajtónyitást kihasználva, csendben lekocogtam a lépcsőn. A legközelebb akkor jőve ide, amikor Miklósnak talán csak hetei voltak hátra és már jó ideje csak a teste meg a neve volt a nagy íróé.

Ami azért most ugyancsak meglepett. Leszedem a polcról Esterházy Az elefántcsonttoronyból című kötetét. És lám dedikálta. 1991. május 29-én. Soha ilyen kusza betűvetést tőle... De azért... mégis... „Alexa Karcsinak köszönettel, hogy helyt adott ezeknek az írásoknak.”

69