Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben Körmendi Lajosnál

kust nem ismerek (alig több mint húsz évet és ki tudja hány kormányváltást kell kivárnia a Kossuth-díjig), ő előtte viszont ott van Erdődy Editke könyvkritikája a - Hiteles „forrásvidékű” - Wimbledoni jácintról, Editke, szegény, akinél senki durvább „szadeszességgel” nem beszélt szegény „emdéfes” fejemmel, utálkozóbban is legfeljebb csak a régi „mozgós” kolléganő, Helle Mari ekkortájt a rendszerváltoztató daliás időkben véletlenül összefutván a metróban, mint ő, meghalt, látom az Irodalomtudományi Intézet honlapján, ahol valaha az Emlékkönyvet bogarásztuk a rendszerváltozás éjszakáin Szörényi László, később igazgató úrral, aki ma már megint nem az, látom, ahogy kis papírcsónak viszi a hamvait le a Dunán... Körmendi, tehát, aki nincs ott, hogy most újra itt legyen az asztalomon és a szívemben, az Emlékkönyv mellett az ő kötetei, levelei. Meg robosztus árnyalakja. Véletlen-e, nem-e, kértem-e és kimentette magát, nem tudom, nem írt oly kedves elutasítót, mint hajdanában Ottlik ünneplésekor, az biztos. Nincs itt, ez a biztos.

A Hitelben viszont - lapozgatom most azt is - majd’ minden számban egy glosz- sza, egy firka, egy tudósítás tőle. 1989-ben még ott vannak egymás mellett az éves Tartalomjegyzék Széppróza szakaszában, együtt Krasznahorkaival.

És most hagyjuk a politikát, a parlamenti harcokat, Göncz Árpádot (itt a szöve- gecskéje a 3. oldalon, látszik, hogy az ő hivatalában vannak a legjobb elektromos írógépek, a kor csúcstechnikája az irodagépészeti vonalon), nézzük csak az irodalmat. És most a Hitel szerkesztője kényszerül átvenni a szót a Mészöly emlékkönyv szerkesztőjétől.

Mondjuk 1990. szeptember 5. A Hitel 18. száma. A címoldalon a reformkori magyar polgári lőegyleti épület metszete, e sorok írójának öt és fél soros kellemkedése, utána Vasadi Péter kegyetlen vezércikk glosszája a dilettantizmusról. És íme Csoóri Sándor, szerkesztőségi elnökünk emlékirat-esszéjének, a Nappali holdnak a második darabja. A tetten ért botrány. A lelepleződött ősbűn. A botránynak akkor még semmi jele. A vadászok lassan kaptak észbe, de aztán szól mindenfelől a hallali... Idézzük csak a híres, demokrácia gyilkoló mondatot, lássuk, hogyan is szól 22 évvel utóbb: „... manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag asszimilálni’ a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyent eddig még nem ácsolhatott soha.”

Hát ez volna a bűnök bűne, ennyi, ami felmérhetetetlen hatást váltott ki - bár a teljes politológiai feldolgozása máig sem történt meg. Mindenesetre ez a pont jelölhető meg „örök” hivatkozási alapként - vice verza. Innen már - és nézzük csak az irodalmi szerveződéseket - semmi nem lehet olyan, mint előbb volt. Ami eddig csak lappangó viszályok sora, az most nyílt háború, engesztelhetetlen hadsorok szembenállása. Az érdekérvényesítés elképesztően gálád akciói - napjainkig. Semmi okom, hogy megváltoztassam akkori véleményemet: ürügy volt ez a pár mondat arra, hogy a legújabb magyar modernizáció vezérszerepét a liberális-globalista és a szolid szerepmódosítást végrehajtó szocialista erők szerezzék vissza a számukra kudarcos parlamenti és önkormányzati választások után.

68