Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben Körmendi Lajosnál
A nyolcvanas években - láthattuk - az évtized utolsó harmadáig bizton beszélhetünk a magyar irodalom egységességéről. Hajszálrepedések ide vagy oda, generációs másságok erre vagy arra, ízlésdifferenciák, politikai elkötelezettségek különbsége ellenére stb. És ez vonatkozik a hangadó értelmiség egészére is. Nem hozom elő a közös ellenzéki akciókat és a szolidaritás egyéb eseteit (Haraszti Miklóssal ücsörögve egy presszóban a Párizsi udvarban, Kőszeg lakása alatt, valami aláírási íven vacakolva...), hanem a Mozgó Világot újra és sokadszorra. A szerzők névsora az utolsó pillanatig - 1983. végéig - bárkit meggyőzhet: a későbbi politikai ellenlábasok sora fér meg békésen egymás mellett és nem csak a közös ellenségkép jegyében, hanem a szellemi ország- vagy nemzetépítés etikájának követésében is. Azért nézzünk három eseményt szoros időrendben. Az első dátuma 1980. október - a Bibó Emlékkönyv. 75 szerző és 10-11 szerkesztő. Ma már észlelhető a liberális dominancia (a szerzőknek több mint a fele „idevalósi”; vagy volt, mert időközben meghal; vagy lesz, mert ez csábítóbb irány lett a számukra), akkor viszont a példátlan értelmiségi összefogáson volt a hangsúly. Amelynek centruma 1956 „rehabilitációja”, azaz a Kádár-rezsim önlegitimációjának totális kritikája. És ebben partnerek voltak, mert lehettek ekkor - csak az irodalom résztvevőiből sorolva - Illyés és Petri, a haldokló, és a magyarhoni zsidó megmaradás és értékőrzés rejtőzködő nagy apostola, Komlós Aladár és Csoóri Sándor, Kovács István és Vas István, Eörsi István és Mészöly Miklós, Konrád György és Kodolányi Gyula stb. Mindenesetre az 1989-es Nagy Imre újratemetés kisajátítási kísérlete, az azóta is erősen ápolt és „egyoldalúsított” - és egyre apályosabb - liberális Bibó-kultusz, valamint az Emlékkönyv 1991 -es kötetkiadásának szerkesztése aláhúzza, hogy ez a vállalkozás a liberális ellenzék erőinek egymásra találásában legalább akkora szerepet kapott, mint egy általánosabb értelmiségi protestáló szerveződésként. A másik dátum 1985. június 14-16. - a Monori Találkozó. Ez ítélhető negyedszázad múlva is a legkiegyensúlyozottabbnak a résztvevők politikai elkötelezettségét tekintve. Donáth és Csurka, Csoóri és Kis János stb. párosa(i) - ha nem is a nemze- téletbeli szerep pontos és arányos reprezentációja, de - az értelmiségi politikai ízléstagolódás tekintetében reális szerepkijelölésnek mondhatók. De a konszenzus nem is tartott sokáig. Mert jött 1987. szeptember 27. - a Lakiteleki Találkozó, amelyen, ha Konrád György jelen is volt ugyan, de aplebejus-népnemzeti szerveződés a maga zászlóbontásához - legalább vitapartnerként - a reformkommunistákat (Pozsgay, Bihari, Gombár stb.) inkább tartotta alkalmasnak, mint a liberálisokat - akik „ennek megfelelően” indították meg külföldön és itthon - azóta sem csituló - hecckampányukat. Hogy a két találkozó között miként bomlasztotta az ellenzéki politikai-taktikai egységet a liberális oldal, arról Csurka István eleget írt - ha (vélhetően) nem is teljes elfogulatlanság platformjáról. De azért ez a politikai játszma még nem volt „kétszemélyes”. Még ott volt az a hatalom, amelynek megdöntése kompromisszumokra kényszerítette a rendszerváltoztatásra szövetkező és egymással is küzdő erőket. (Ültem én is egy parlamenti 65
