Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben Körmendi Lajosnál

bizottságban Harasztival, de nagyon gyorsan meguntam, hogy több bajom volt vele, mint a szemben ülő MSZMP-sekkel és - Csurka István szép szavával - a Münnich Ferenc Társaság „öreg krokodilusaival”.) Másrészt ha korrodálódva, foszladozóban, ha nem, ott munkált még az irodalomnak az a belső demokratikus hagyománya és baráti hangoltsága, amely a nyolcvanas évek első felében virult a legszebben, és ez lassabban számolódott fel, mint ahogy azt a politika talán elvárta volna.

1988. november 2-án jelenik meg a Hitel első száma - „lakiteleki” alapítású, „emdé- efes” ihletettségű és elkötelezettségű, de a teljes ellenzéki szellemiségre igény tartó orgánum. Mint hajdani „belső ember”, mint a lapot számról számra „összerakó” szerkesztő mondom: ez a nyitottság nem valami álszent politikai népfrontosság jele volt. Nagyon is őszintén gondoltuk, és sokat is dolgoztunk érte. Az első számban ott van Csoóri és Mészöly Miklós, Csurka és a liberálisokkal, különösen Vásárhelyivel szorosan társuló kedves „Marci Bácsi”, Benda Kálmán, Döbrentei és Esterházy, Balassa és Czakó, Orbán Ottó és Csengey Dénes... És ez így ment fél-háromnegyedéven át, hogy azután végül 1989. november 26-án az ún. „négyigenes népszavazás” véglegesítse a következő évek belpolitikájának nemzeti-liberális antagonizmusát. És ekkor- tájtól nemcsak a hónapok, hanem a hetek is „számítanak”.

Megjegyezném, mivel ő lesz a következő mondatok spirituális főszereplője, hogy Mészöly Miklós utolsó közleménye - a később köteteimként is szerepet kapó - Wimbledoni jácint 1989. november 1-én jelent mega Hitelben. Addigő is szerzőnk volt számról számra. Azután - egyszer majd ez is elmesélendő lesz - őt is magába szippantotta a Demokratikus Charta (Óh, újabb magyar köztörténet! 1991. december 6. Magyar-orosz alapszerződés és Aczél György halála; december 7. mozgalommá alakul a Demokratikus Charta...) - ám a történet mégsem ilyen egyenesvonalú.

Mészöly Miklós 1991. január 19-én volt 70 éves. Azaz, hogy lesz. 1989-ben Szörényi Lászlóval ketten elhatározzuk, hogy összeállítunk egy emlékkönyvet a tiszteletére. Annak a férfinak és írónak a tiszteletére, aki a nyolcvanas években -maga sem tudja, hogy miként - az irodalmi életének mester szerepébe emelkedett. Központ lett - a szónak sok-sok értelmében. És ez így nem is pontos mondat, noha ő volt a mester és a központ. Meg úgy példakép, hogy nem volt utánozható. Csak volt: volt a tartása, a minősége, a teljesítménye, a tudása, a viselkedése. Akinek otthonai, a Városmajor utcában és Kisorosziban, bármikor és bárki által felkereshető helyek. Ahol mindenki barát, ahol mindenkinek jut egy alma, egy darab nem túl friss szalonna, nyárelőn egy pohár bodzaszörp. Meg amit viszel, ha viszel. Ha szerencséd van, és a mester mellett neked is jut, egy női mosoly. És ott van Európa és a háború előtt magyar világ, és a háború utáni irodalom, ami valahogy másként festett, mint amit a Spenót tanítani akart. Varázslatos évtized volt - ahol ott volt mindenki, barátként, nemcsak egy levegőt szívva, de ugyanúgy fújva a cigaretta- füstöt, ugyanúgy nézve a tüzet és a szomszéd novelláját, aláírandó tiltakozását, egy66