Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben Körmendi Lajosnál

kadt rokonnak kijáró heves és erőszakos szeretettel a közéjük tartozás számomra képtelen, számukra nyilvánvaló tényéről biztosítanak...”, morog tovább Krasznahorkai.

És ugyanez a különbség érvényesül fordítva is. Alighanem ezzel az 1990-es utazással kezdődik Krasznahorkai László prózájának döbbenetes intenzitású Kína- és Japán-kultusza. És talán éppen ez a templom itt az Illatos-hegyen a nagy ihletforrás: az Ötszáz Lohan temploma. Ahol 508 életnagyságú fából faragott aranyozott szobor, élő Buddha?, ül-van a homály labirintusi rendjében. És ahogy eltévedsz köztük, nem tudod, véglegesen utat veszítettél vagy hazakerültél. „Soknak a szeme mintha mozdulna, ha sokáig nézzük őket” - írja most nem Krasznahorkai, hanem utazótársa, a józan - a másként elvarázsolt - pusztai magyar. De hozzáteszi: „Nekem sok volt ez így együtt.” Akkor sóhajtja ezt, éppen abban a pillanatban, amikor új irányba fordul- egy újfajta megváltás felé? - az útitárs, Krasznahorkai írói műve. Vagy a keleti magyar más és más inkarnációjáról volna csak szó? Vagy mégis van az irodalomnak valami metafizikai üzenete abban, hogy az egyik író ugyanúgy a létezés centrumának látja Urgából vagy New Yorkból a gyulai buszpályaudvar koszos csehóját, ahova megérkezik a bibliai angyal, mint a másik, aki a sztyeppe mélyéről, sok tízezer vörösöktől legyilkolt láma sóhajával a fülében is visszalát egy karcagszéli dögkút színes alakjaira, akiknek feje köré a kosz meg a káromkodás fényez glóriát ?

Maradjunk a tényéknél, mi mást tehetnénk. Körmendinél ez a mongol út, mint a többi keleti út is, otthonkeresés és hazatalálás egyben. Maradjunk annál a képnél, ahogy megáll valahol Urgától - ha éppen nem tudnánk: ez Ulánbátor eredeti neve- harminc-negyven kilométerre, és ő nem mint „urgai fogoly”, hanem valaki, akit éppen most szabadít fel a megtalált igazság az álmodozások rabságából, megáll két gránitoszlop között, amelyet valakik teleírtak a türkök történetével ezelőtt csaknem másfél ezer évvel. Azzal a rovásfélével, aminek „atyafia” ott van a nagyszentmildósi kincsen meg egy szarvasi csontfésűn, Karcagtól alig egy futamatnyira a magyar Alföldön. Rokon betűk, rokon fajták kezenyoma. „Évek óta tudtam a létezésükről, nagy álmom volt, hogy egyszer majd meglássam, megsimogassam őket...”

Lehet, hogy már ennyi mondatot sem ért meg, lehet, hogy eleve méltánytalanság összehasonlítva beszélni két író közös útjáról és mégis oly különböző úti élményeiről. Akik az élmények feldolgozásával eleve különböző célt követtek: Krasznahorkai val- lomásos regényt írt novelladarabokban, Körmendi megelégedett riportos fragmentumokkal, és jelét sem adta, hogy készült volna valami elmélyültebb szépirodalmi összegezésére mongóliai és kínai tapasztalatainak. Ám nem állom meg, hogy mint a fentebbiekben is némi történelmi háttérszíneket ne hozzak ide.

Az 1990-es év, a közös utazás éve, több mint emlékezetes dátum. Az első szabad választás lélekemelő esztendeje és a taxis-blokádnak nevezett gyalázatos ellenzéki puccs lélekdermesztő éve. Hát az irodalom? Emlékeimet egyrészt mint a Hitel című folyóirat főszerkesztő helyettese, másrészt egy alkalmi vállalkozás, egy „kultusz esemény”, egy emlékkönyv egyik megvalósítója veszem számba.

64