Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben Körmendi Lajosnál

csapat című 2006-os „kettős könyv”-ből, amelyben egybegyűjtvék egymásról szóló írásaik. A karcagi Lajos, meg a békési Mihály. íme a bizonyság, hogy lapunk 1983-as megszűntének ilyen emberi „vonatkozásai” is voltak-lehettek. Hogy utóbb mi is történt vele, Lajossal, miféle méltánytalanságok estek meg vele, miféle kritikai közöny övezte élete végső két évtizedét, amikor az írói működést csúcson kell járatni... Pedig volt közben egy „rendszerváltozás” is, amiért teljes szívvel és nagykunhevülettel odaszánta magát... Jobb ezt nem firtatni - maradnak a könyvek, a kéziratos levelek, a fogyatkozó barátok és cimborák, meg a roppant kőszikla a temetőben a sírján.

Otthon volt a Mozgó Világnál? Otthon kétségtelenül. És ez nem valami „tehetségmentő akció” következménye volt, mint a városi nyegleség ma (újra) gondolhatná, hessegessük el a „pálma a Hortobágyon” avíttan romantikus és egyben naivan népbarát - képét. Jött egy író, közöltük, mert jókat írt, megszerettük, mert velünk egy bordában szőtték. „Velünk” - ahányan voltunk, szerkesztő és szerzők, annyifélék. Csak valahogy együvé kívánkoztunk. Ugyanegy helyre, meg közösnek tudott célok kísértésének engedve. Semmi pátyolgatás, andalgó „narodnyiki” bájolgás, netán „né- koszos” álkeménykedés. Irt, közöltük, jött hozzánk, mentünk hozzá.

De azért ezzel az „otthonosság” emlékkel mégis csak csínján kell bánnunk. Alighanem kissé megemelt, irodalmiasított, a múló idő sorjázó nyomorultságaitól megszépített ez a képzet. Még ha persze igaz is. Hadd mondjak egyetlen példát és hadd utaljak Lajosunk egy kisebb szövegére, ami majd csöndesen idézőjelbe teszi azt. És itt - mintegy még elöljáróban - hadd jegyezzem meg azt is, engedelmet kérve, hogy az ildomosnál többet kell használnom az egyes szám első személyt - Körmendi Lajosról szólva. Ez azonban - sajnos - óhatatlan: én emlékezem, én idézem tűnő alakját és a múlandósággal keményen perelő írásait. Tükör és a tükörkép - tudjuk, mit tanít erről Pál apostol.

A példa és emlékeztető egy antológia, amire ma már nehezen megmagyarázható módon a Magvető Kiadótól kaptunk felkérést Tárnok Zoltánnal: fiatal magyar prózaírók antológiája, 21,5 ív. Hangsúly a dátumom: 1980. Isten tenyerén ülünk. A kiadói szerkesztő a nemrég elhunyt Ordögh Szilveszter volt, alig ifjabb kortársunk, aki tőlünk igencsak eltérő politikai pályán mozgott már ekkor is és fut be a későbbiekben (egészen a párt Központi Bizottságáig), prózaírói ízlése is eltért a miénktől, de mindezek ellenére mondhatom, egyetlen komolyabb vita sem volt közöttünk. Megtévesztett, jó szándékú vidéki magyar volt, és nem elég jó elbeszélő, ha szabad minősítenem, de nem is valami elvetemült komcsi, és nem is dilettáns. Eltérő ízlés ? Az övét - könyvei és szerkesztői ténykedése alapján talán tudnám jellemezni, de a miénket ? Elég felsorolnom az antológiás kötet szerzőit, a borítón látható portrék sorrendjében: Lengyel Péter, Esterházy Péter, Hajnóczy Péter, Kurucz Gyula, Csapiár Vilmos, Nádas Péter, Körmendi Lajos, Tar Sándor, Osztojkán Béla, Onagy Zoltán, (itt egy sajnálatos névcsere történt), tehát Bereményi Benő András, Kolozsvári Papp László, (tehát helyesen) Baranyai László, Fábián László, Kornis Mihály és Sarusi Mihály. Ide iktatnám a Körmendi írását nyugtázó levelemet.

55