Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben Körmendi Lajosnál
„Kedves Lajos! A Kiadó nagy tetszéssel fogadta írásodat - méghozzá az általad kedvesebb (-nek tartott ?), hosszabb változatot. Szerződést közelesen küldenek. Elolvastam újabb beszélyedet - nem tetszett annyira, mint az előző - de majd megbeszéljük, ha összefutunk. Baráti üdvözlettel. (Budapesten, 1979. július 19-én.)” És ehhez - meg a következőkre nézve - megint kell tennem egy előzetes megjegyzést. Magáról a levelezésről és azon belül is a folyóiratok szerzői-szerkesztői korrespon- danciájáról. Papírokat, ha betű van rajtuk - mondhatnám - soha nem dobok ki. Irdatlan mennyiség gyűlt össze három-négy évized alatt, ezeket soha nem rendeztem, szortíroztam, mint például nagybátyám, Borbándi Gyula, akinek két (!) müncheni pincéjében irattartók példás rendbe sorolt légiói szolgálták a szerző hatalmas műveit és szolgálják a jövendő kutatóit - bár sorsukról, s magáról a tulajdonosuk sorsáról sem tudok semmi közelebbit pár év óta. Ezzel szemben állt Mészöly Miklós gyakorlata, aki az íróasztalával átellenesen gubbasztó ládába dobálta a leveleket. Mert - bár egy ilyen több évtizedes papírhalomban mindenféle irattípus képviselteti magát, a meghívóktól a névjegyekig, a plakátoktól a temetési értesítőkig, tanulmányoktól a titkos jelentésekig, katalógusoktól programfüzetekig, nagy költők verskézirataitól orvosi anamnézisekig, a nyugtáktól a kérvénymásolatokig, soha nem láthatott elődök mindenféle nyelvű irataitól a hátsó oldalukon gondos betűvetéssel informáló fényképekig stb., stb. - azért a lényeg a levelezés. A levelezés volt. Ami körülbelül a rendszerváltozás idején, de természetesen nem a rendszerváltozás miatt ért véget. Amikor a vezetékes telefonálás már kilépett az exkluzivitásból, amikor már bárki hozzáférhetett. Azután jött a mobil, az internet és ezek minden követhetetlen fejleménye. Lezárult tehát egy évezredes kommunikációs forma, ezen belül egy - mondjuk így - interperszonális kapcsolattartáshoz szükséges (vagy azt a kapcsolatot imitáló) irodalmi műfaj története. Kitűnt a történelmi források egyik legfontosabbika, amely a köz- és magánéletből szinte mindenféle információt fel tudott szívni, egy hallatlanul formagazdag írástípus. Hogy átadja helyét az akusztikus és (mind inkább) a vizuális kommunikáció közlésféléinek. Ma már egy ilyesfajta - itt olvasható - „szövegvendégség” típusú és klasszikus hagyományokra emlékező, múltidéző és múltvallató sorozathoz bajos volna muníciót szervezni. Van azonban itt még egy személyes „alpont”. Tudjuk, egy-egy irodalmi vagy egyéb közéleti területen tevékenykedő személyiség levelezésének kiadásakor a legnagyobb gond az, hogy a feladónál jóval kevesebb saját iromány marad fenn, mint ami a címzettektől összegyűjthető. A többnyire spontán levél ritkán gondol a maga öndokumentálására. A nálam összeszedhető levelek komoly hányada viszont a sajátom - géppel írt másolatok. Műfajuk: szerkesztői közlések. Félhivatalos darabok, amelyeknek a megőrzése alkalmilag az írójának, az irodalmi kis- vagy középhivatalnoknak is fontos lehetett - például olyankor is, ha egy-egy elutasított szerző méltatlankodása - finoman szólva - túlharsogta vagy túlszipogta az interperszonális beszédteret, fel egészen a főhivatalokig... Engem a hetvenes évek legelején - mint hozzá hasonlóan a napi kritikának és régi magyar irodalomtörténetnek egyaránt elkötelezett ifjoncot 56
