Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben Körmendi Lajosnál
ALEXA KÁROLY Szövegvendégségben Körmendi Lajosnál AVAGY: AZ IRODALOM ÉS A RENDSZERVÁLTOZÁS Már csak a szövegeiben lehetek otthon és nem a társaságában - valahol Szolnokon vagy Karcagon vagy a nagykun pusztában vagy a régi pesti bölcsészkar harmadik emeletén vagy a Bertalan Lajos utca két szűköskén emberzsivajos, ám az egész „magyar világba” táguló szerkesztőségi helyiségében - de ahol még és mégis, igen, Vele lehetek, az a berekfürdői sírkert, ahol megadtuk neki a végtisztességet. Újév napján halt meg 2005-ben. Úgy feküdt a nyitott koporsóban a naptól ragyogó télben, hatalmasan mint egy nagyúr egy elfelejtett, neve sincs, szava sincs, ősi törzsből, vezér, hadinépe nélkül, aki valahogy idekeveredett Ázsia mélyéből. Fajtáját keresve vagy fajtája álmait követve, ki tudja. Kevés íróról mondhatja el az ember - ha az illető kritikus, ha szerkesztő, afféle irodalmi nyüzsgönc hogy jelen lehetett indulásánál éppen úgy, mint apálya végetáján, és persze ne hirtelen ellobbanó üstökösre gondoljunk, hanem olyan pályatársra, akiről a szívünk azt súgja, hogy méltatlanul korán halt el, de azért kevés híján megélt hatvan esztendőt. Körmendi Lajost nem én fedeztem fel, de életem legnagyobb adományainak egyike, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján olyan szerkesztőségben dolgozhattam, amely már - gáládul kurtára szabott történetében - legendává vált. A Mozgó Világra gondolok; olyan barátok közösségében lehettem, mint Kulin Ferenc és Szabados Árpád, Veress Miklós és Tárnok Zoltán, Mányoki Endre és Czakó Gábor, és itt segíthettem neki, Körmendi Lajosnak fővárosi otthonra lelni. Anélkül, hogy gondoltam-gondoltunk volna erre. Amellett „taníthattam” őt a bölcsészkar valamelyik levelező kurzusán, egy csoportban Krasznahorkai Lászlóval. Az órákon nemigen találkoztunk, a lépcsőfordulóban vártak, azután leballagtunk - minden bizonnyal, lévén a legolcsóbb a környéken - a dunaparti Izsáki Borozóba, hogy indexeiket aláírjam. „Irodalmi körökben, Budapesten azt kérdezik, ki az a Körmendi Lajos? Kérdik, kérdik, hát aztán? Életében egyetlen irodalmi műhelyt érezhetett teljes mértékben a magáénak: a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a pest-budai Mozgó Világ volt az a szellemi közösség, amellyel mindenestül azonosulni tudott. Nyilván mert ott emberszámba (persze: írószámba) vették: elsőként közölték, értették a törekvéseit, meghallgatták a szavát, rendszeresen közreadták új dolgait, első írásait. Ahová bármikor bement, a szerkesztők szeretettel fogadták! Ez az - mindez együtt -, amelyben a továbbiakban, a lap betiltását követően, e honban nem lehetett része.” Olvasom és írom ki ezeket a sorokat a Körmendi és Sarusi szabad 54
