Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Rideg István: Körmendi Lajos legerotikusabb költeménye, a Kettesben (1984) - A turkológus baráti karikatúrája (1981)
A tudós erős szándékát találó neologizmusok világítják meg. Mégpedig a „topor- tyánzékoljon” hangulatfestő és az „üzbégessenek” hangutánzó igék. A tudós a farkas régies nevéből (toportyán) képzett szó hangulati erejét kívánja saját szavainak, amelyekben aztán a városatyák nem láthatnak mást, mint dühében toporzékoló és fenyegető farkasveszedelmet. A meggyávult városatyák erre csak üzbégetni tudnak. Körmendi költői leleménye, nyelvi érzékenysége a török (türk) üzbég nép nevéből igésít, s teremti meg a félelem gyáva birkahangját. Még az 1. résznél maradva: tisztáznunk kell, hogy a kumuk vagy kumik kis török nép a Kaukázusban. Körmendi arra céloz, hogy Mándoky még őket is ismeri, hiszen nyelvtehetsége, nyelvtudása egészen káprázatos, összesen 32 nyelvet beszél. Mire a diplomáját megszerezte, már beszélte a ma élő 10 kipcsak-török nyelv mindegyikét. Tud például törökül, türkménül, baskírul, mongolul, oroszul, érti a kaukázusi nyelveket. Ugyanakkor a nagy nyugati nyelvek mindegyikén ír és olvas, publikál. Végh Alpár Sándor így emlékezik róla 1996-ban írt A kunok Körösi Csornája messze ment című cikkében, hogy „százharminc francia, angol, német, török és kazak nyelvű tanulmányt publikált. Amiket kirgiz, nogaj, krími tatár, karacsáj-balkár, kumuk vagy baskír nyelven jelentetett meg, eddig nem tudták összegyűjteni.” (5.) Körmendi finoman érzékelteti: Mándoky annyira „imádja” a kumukokat, hogy az érzéseit kivetítve azt kívánja alliterálva, kedvesen, még az uhu madár is tanulja meg ezt a szép nyelvet, és „kamukul kuvikoljon”. A paródia második részében - az isten ismételt megszólítása után - gazdag szójátékok hangoztatják a tudós vágyát, kívánságát, amely az alul lévők felemelése, jutalmazása: „tégy efejekre tüzes karakalpakot/angyalokfájják mega türköt /legyen kumisz az idő itt auf. A szójátékok kitűnően érzékeltetik, hogy Mándoky lelki élete mennyire átitatott már a rokon népek szellemvilágával. Már beszélni is csak „úgy tud”, ha a kalpag helyébe „karakalpakot” mond, a kürtöt helyébe „türköt”, a komisz idő helyett „kumisz” időt, az alul helyett „auF’-t. Körmendit mindig is érdekelte az egyidejűség, a szinkronitás problematikája. Itt is az egyidejűség egyik megjelenési lehetőségét próbálja ki. Úgy újítja azonban a saját költői nyelvét, úgy lesz modern, hogy közben nem lesz provinciális. Rokon a módszere a népetimológia módszerével. Az 1950- es évek elején az öreg parasztbácsi nem tudta kimondani az új szót, és ezért az „ag- ronómus” helyett „ugró mókus”-t mondott. De senki se haragudott meg érte, mert a hallgatóság mindkettőt értette rajta, sőt: jót nevetett a találó jellemzésen. Körmendi mondata már a „tüzes karakalpakot” szintagma miatt sajátos villódzásba kezd. Hiszen a kifejezés a beszédhelyzetben egyidejűleg két főnevet is takar. Az egyik egy nép neve. A másik egy öltözékdarabé. A karakalpak ugyanis egy török nomád nép: az Arai-tótól délre, Üzbegisztán nyugati részén él. A kalpag pedig szőrméből készült karimátlan fejfedő. Az egyidejűség, a „hozzá értés” miatt remek hasonlat van elrejtve a mondatban! A harcias, „tüzes karakalpak” nép - Mándoky lelki szemeivel látva - olyan jól illene a maradi városatyák fölé helyezve, a fejükön, mint valami kalpag! 48
