Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 14.)

latokkal manipulálva fölötte az ujjaival, mintha kottából zongorázna. Ilyen szép halevést még nem láttam.

Tovább nézelődtem, egyre inkább a beszédes vak módjára meredve a mindensemmire. Minden egybefolyt és nem támasztott külön érdeklődést bennem egyetlen további részlet sem. Azért is volt így, mert a zajos, zavaros, füstös, büdös, mindenféle emberi hordalékkal telített belső térben csak arra vetült igazán a figyelmem, amit saját gondolataimban láttam.

S hirtelen Ilku Pál vezérőrnagy jelent meg a színtéren, amely térség zajos kocsma helyett az ő szobája volt.

Ingujjban fogadott, leültetett, konyakkal kínált és azt kérdezte, van-e ötletem arra vonatkozólag, miképpen művelődjenek a kiskatonák?

Tudtam a tábornokról, hogy illegális politikai múltja előtt, valaha tanító volt, vagyis a művelődés, a pedagógia tárgyköre nem ismeretlen számára. Azt is tudtam, hogy a hadseregben ő a kultúráért felelős parancsnok.

Magamról meg azt tudtam, hogy képes vagyok olyan mutatványra, mint például a hajamnál fogva felemelni magamat. Az észnek és a szélhámosságnak olyan fúziója ez, amit a latin azzal a kifejezéssel érzékeltet, hogy hik et nunk, a bulgáriai tolmácsnő meg úgy szokta mondani: ap tu dét.

Azonnal „képbe kerültem” ugyanis, miután a tábornok feltette a kérdést. Összevont szemöldökkel néztem a konyakos poharamba és azzal a magabiztossággal nyitottam szóra a számat, mintha ezer évvel korábban parancsba kapott gondolkozni való végére érkeztem volna, és éppen a fényesre csiszolt eredményt veszem elő a tarsolyomból.

A népi kollégiumi mozgalom nevelődési-művelődési gyakorlatáról kezdtem beszélni. Hozzáértők ezt úgy emlegették annak idején, hogy „neveletlenek nevelnek neveletleneket”. Bírálták is, méltatták is ezt. A tábornok szobájában én egyiket sem tettem, csak szóba hoztam a dolgot, hogy látszódjék: erről is tájékozott vagyok. Foglalkozhatunk majd vele, ha szükségét látjuk.

Talonba helyeztem egy másik gondolatomat, amely szerint az ember célja tökéletesedni a jóban, ezért csak azok az ismeretek szükségesek, amelyek erre a célra irányulnak.

Ezután egy igazi művelődési-pedagógiai ínyencséget tálaltam. Úgy emeltem kezeimet az asztal fölé, mintha ékszert, vagy madárfiókát mutatnék.

Azt foglaltam össze néhány mondatban, hogy a háború alatt egy Dorogi Márton nevű püspökladányi tanító, az én kedvenc tanítóm, hatósági engedélyt kért és kapott úgynevezett Szabadművelődési Társaság alakítására. Ezt arra használta fel, hogy leventeköteles korba érkezett, egykori kedvenc tanítványai közül tíz, olykor tizenöt legényt művelődési foglalkozásra rendelt éppen azokban az időpontokban, amikor leventefoglalkozáson kellett volna lenniük. S valóban művelődtünk, részint a tanító úr több ezres könyvtárának a használata révén, másrészt a közösen szervezett programok, főképpen Hortobágyon tett kirándulások, néprajzi jellegű gyűjtő utak, néptáncok, népdalok tanulása által. Elsősorban persze közvetlenül a tanító úr előadásaiból, akárcsak elejtett szavaiból tanultunk sok fontosat.

24