Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 14.)
A feszes téma játékos, levezető lazításaként előadtam, hogy a tanító urat az etnográfián belül az állati belek, burkok, hólyagok, erek, inak kikészítése és felhasználása érdekelte passzionátusan. Tőle tanultak szerint készítettem dohányzacskót nagyapámnak tízéves korom telén, disznótor után, a levágott hízó hólyagjából. Életre szóló ajándék lett. Mellékesnek ható jelleggel megemlítettem azt is, hogy a szóban forgó tanító a népi írói mozgalom híve volt. Ebből is következett, hogy háború után a Nemzeti Paraszt Párt helyi titkára lett, én pedig az inasává növekedtem. Micsoda játéka sorsomnak, hogy akkor is egy tanító inasa voltam, és íme, az vagyok - most is! Hamiskodtam, pipiskedtem, és nagyon nem szerettem magamat azokban a percekben. Azzal vigasztalódtam, hogy önkéntelenül tettem, amit tettem. A diadalmas és magasztos szereplési percek tehettek róla, hogy kicsúsztam saját kontrollom alól. A tábornok arca megkeményedett. Bizonyos voltam benne, hogy azt gondolja: „Ez a mi ifjúságunk! Ilyenekre kell építenünk!” Hangosan azt mondta:- A dolgok változatlan körbefutásának megfelelően ki kell néznünk egy vakablakon. Értve vagyok?- Értettem! - feleltem harsányan, ámbár nem vállalkoztam volna rá, hogy eti- mológusként is magyarázatot adjak arról, amit hallottam. Lehet, hogy sajátos humorát mutatta. Felállt és én elköszöntem. Amint becsuktam szobája ajtaját és kiléptem az előtérbe, agresszív kocsmazaj vágódott a halántékomnak és körülnézve láthattam, hogy ismét a burgaszi becsületvesztőben vagyok, ahogyan otthon elneveztük az efféle gyűldéket. Kiszáradt a szám és a sofőr által hozott bögre után nyúltam. A rendelés (zakáz) körüli apró értetlenkedés hamar végéhez ért, mert az alkoholt határozottan elutasítottam, ezért kaptam helyette valamit, amiből az előbb már ittam és jólesett. Savós tejhez hasonlított. írónak neveztem el, mert gyerekkorom idejéből tudtam, hogy valóságosan létezik ilyen tejtermék, vagy inkább melléktermék és jó kedvem lett az emlékezéstől. Öt alkalommal vendégeskedtem Ilku vezérőrnagynál. Bizonyára konzultált másokkal is, mert különféle tanulmányokat vizsgálgattunk, tekintetbe vettük a szovjet példát, de akkortájt mégis jogosnak véltem, ha azzal hízelegtem magamnak, hogy az én kezem nyoma is rajta van azon a micsodán, amit „Kultur-felvilágosító sátor” néven ismert meg a kétszázezer fős magyar hadsereg. Ma már, 1956-ban, csak százhúsz ezer fős, amint erről a titokban tartott tényről egyik ismerősöm a Szabad Európa Rádióból értesült. Én soha nem hallgattam rádióadókat, mert nem volt alkalmas készülék az albérleteimben, viszont figyeltem azokra, akik naprakész tájékozottsággal rendelkeztek. (folytatása következik) 25
