Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 14.)

Taszítottam egyet rajta, hogy könnyítsék a dolgán, és világossá tegyem a vele való egyetértésemet. Holott ez a legénykedés éppen a gyengék engedménye volt részemről, mert semmi kedvet nem éreztem a kocsmázáshoz. Ellenkezőleg. Az volt pillanatnyi létezésem imperatívusza, hogy minél hamarabb egyedül lehessek, és neki feszülhessek a magyar politikai helyzet általános és további elemzésének.

A megalkuvásokra hajlamosak módján azonban még azt is felhoztam mentségemül, hogy írói hasznomra lehet, ha közelről tanulmányozom a burgaszi lokál kulőrt.

Sokan bezsúfolódtak velünk együtt a cirkusz nézőteréről, és lázasan tárgyalták, hogy mi történhetett a medvével. Legvalószínűbbnek azt vélték, hogy az idomár kergette őrületbe az állatot s az végül infarktust (razrív szérda) kapott.

Ennyit fogtam fel, minden más elmerült a zárthelyi zsivajban.

Kecskelábú, hosszú asztal melletti lóca végére telepedtem, a sarok tájékára. Nyolc, vagy tíz ilyen asztalt leptek el, akik ülni, könyökölni, könyökölve asztalon hasalni, aludni, enni-inni akartait. Mások álldogáltak, ahol erre alkalmas helyet leltek, vagy folyamatosan furakodtak, mert nem lelték helyüket. Többségben férfiak töltötték be a teret.

A sofőr italokért igyekezett a távoli pulthoz, az ifjú pedig - áldott intelligenciája birtokában - elfoglalta a mellettem lévő helyet, hogy idegen oda ne ülhessen. Amikor a sofőr megjött, helyet cseréltek és az ifjú ment el valahová, ahonnan visszatérve jegyzetlapokat és ceruzát tett elém.- Bumaska i karandas - mondta egy ajándékozó Mikulás mosolyával.

Hálásan biccentettem és azonnal munkába is fogtam.

Azt a szót Írtam le: intermediális.

Már otthoni vitáim során állítottam, hogy a szó magyar megfelelőivel, vagyis „közbülső-közbenső” kifejezésekkel tudhatom az igazsághoz legközelebb álló módon jellemezni a magyarországi helyzetet. Most is azért rögzítettem a magam számára, mert ezt gondoltam origónak, ami köré csoportosíthatom majd a burgaszi tiszteknek szánt mondanivalómat.

Nem volt kifizetődő ezen az állásponton lenni. Könnyen olyan bélyegeket kaphatott az ember, hogy ingadozó, meg opportunista. Mesterházi Lajos kedvelt szóképe szerint hányódok a csónakommal két part között, anélkül, hogy bátorságom lenne kikötni valahol.

Az imént leírt szó alá odafirkantottam, hogy „történész-vita, május 30-a”.

Úgy megnyomtam a ceruzát, hogy összegyűrődött a már amúgy is teleírt papírdarab és másikat készítettem elő.

Közben feltekintettem s az asztalunknál, velem szemben ülő szakállas emberre bámultam, aki lehunyt szemmel, kenetteljes hangon beszélt, de nem láttam kihez, mert nem volt hallgatója. Feltevésem szerint csak én figyeltem rá. A beszéde szövegét nem értettem, de róla, magáról kiderítettem, hogy olyan, mint az a vak, aki nem lát semmit a világból és egyetlen élvezete, hogy saját hangját hallgatja. Csontosak voltak szemgödrei, akár a döglött halé, amit a tengerparton akartam lefényképezni.

Arrébb mozdítottam a szemsugaramat s mintha rendelésre jött volna, ismét halat láttam, ezúttal egy bádogtányéron. Hollófekete asszony ette, olyan művészi mozdu23