Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 14.)
S miután felzúgott az igeeeen, a kis ember minden korábbinál erősebben megrántotta a medve frakkját. Az állat azonban ezúttal nem a ruhát védte, hanem az idomár felé csapott, s az menten összerogyott. A medve is eldőlt, ellenkező irányba. Rándult kettőt, azután mozdulatlan maradt. A nézőtéren dermedtté vált a csend. Addig tartott, míg az idomár feltápászkodott, és némi tétovázás után meghajtotta magát. Taps csattant itt-ott, de bizonytalanság uralkodott el, ami az idomárra is kiterjedt. Pár lépésre voltam tőle és láttam apró szemei gyors mozgását, majd azt, ahogyan bő lebernye- géből szíjat varázsolt elő és a medve orrán lévő karikához kapcsolta s egyazon mozdulattal cukrot dugott a szájkosár mögé. A medve lefittyedt ajkáról azonban elgurult a cukorka. Láttam, hogy ezt az idomár is észrevette. Kis tűnődés után úgy tett, mintha műsorát folytatná, és szájára tett ujjával jelezte, hogy csend legyen, mert alszik a medve.- Szpáty - suttogta. Megemelte cilinderét, megtörülte a homlokát és együtt ámult a közönséggel, amikor meglátta, hogy véres az ujja. Még mindig erőszakolni akarta, hogy a produkció részéhez tartozik, amit művel. Játékosan megfenyegette véres ujjával a medvét, majd lassan mellé lépett, letérdelt, és átölelte. Ekkorra kifogyott az ötletből és innen már a valóság része volt, hogy rángatta kis testét a rátörő fájdalom. Olyan csend volt a sátorban, hogy egy himbálódzva pislogó villanykörte perce- gését hallani lehetett. Az idomár hirtelen felemelte sírástól torzult arcát, magasba nyújtotta karját, és azt kiáltotta:- Predsztavlényije zákánycsiváty! Értettem, hogy vége az előadásnak, mert oroszul hangzott. Lehet, hogy orosz volt az idomár. Intett, hogy mindenki menjen haza, azután ismét ráborult a medvére. Szedelőzködni kezdett a megdöbbent nézősereg.- Morte! Kaput! Umer! Konyec!- hangzott a medve halálhíre minden irányból. Véletlenül abban a pillanatban néztem a sofőrre, amikor éppen legördült az arcán egy könnycsepp. Gyorsan elfordultam és reméltem, nem látta, hogy én megláttam. „Nem hittem volna, hogy megérem, amikor ezt a nyersnek, linknek tetsző alakot sírni látom - gondoltam. - így van jól. Kiütközött rajta az őszinteség, az pedig mindig tiszteletre méltó.” 74. Hazafelé menet betértünk egy kocsmába. Hodály méretű intézmény volt, hasonló, a Nyugati pályaudvarral szembeni Ilkovicshoz, amely úgy reklámozza magát, hogy Népbüffé. így, két effel. Sokszor előfordultam benne, elsősorban olcsósága okán. De vonzott vásári hangulata is. Vitatkoztak a fiúk, mielőtt beléptünk a pesti büfé burgaszi megfelelőjébe. Engem is kérdeztek volna, de nem értettük egymást. Mozgásukból megsejtettem azonban, hogy a fiatalember inkább vonakodik, míg a sofőr nyomult volna befelé. 22
