Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 12. szám - Útkeresés rendszerváltó időkben (Beszélgetés Gyurácz Ferenccel)

Útkeresés rendszeiváltó időkben, zombisodó kultúrában

(BESZÉLGETŐTÁRS MERKLIN TÍMEA)

Gyurácz Ferenc magyar kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő, könyvkiadó. 1987- 1994 között az Életünk folyóirat szerkesztője volt, majd a Vasi Szemle főszerkesztője. 2004-ben Vasszilvágy központtal, ahol családjával él, létrehozta a regionális Magyar Nyugat Könyvkiadót, amelynek vezetője. Öt saját könyve közül a legutóbbi - „Személyes ügyeim" címmel - a közösségi emberről szól, a szellem és a közéletföldközeli embereiről. Ezúttal a szerző szellemi mozgatórugóiról beszélgetünk.- Magyar-néprajz szakos volt az egyetemen, milyen pályára készült ezzel a végzettséggel- Gyerekkorom óta a közügyek érdekeltek legjobban, és már akkor elsősorban a népinemzeti szinten értelmezett „köz” ügyei. A magyar irodalom hagyományosan alkalmas terepe az ezekkel való foglalkozásnak. Kilencéves koromtól, kisebb-nagyobb kihagyásokkal, írtam verseket, aztán elbeszélő prózával is próbálkoztam, de húszas éveim elején úgy ítéltem meg, hogy egyikben sem leszek ott a legjobbak között, és így aztán elfogyott belőlem a belső késztetés e műfajok iránt. De nem az írásra, és nem a dolgokba való beleszólásra. És főként nem a korszellemmel való ellenkezésre. Gyermekként, majd kamaszként is éreztem, hogy a világ, amely körülvesz, nem az én világom - és nemcsak a kommunista rendszer miatt; a beat-korszak hagyományromboló „szellemétől” is kezdettől idegenkedtem, miközben az életösztön sugallatára azért mindkettőhöz alkalmazkodtam valamelyest. De mindig hálásan fogadtam a sorstól és a kultúrától, ha olyan kapaszkodókat adott a kezem ügyébe, amelyek lehetővé tették a világrendtől való különállásomat, az ellene való józan lázadást, a személyes autonómia megtartását. Ilyen kapaszkodó volt családom katolikus hite, háttérben pap-nagybátyáimmal, ilyen a paraszti világ élménye, ilyen a népdalgyűjtésem 1972— 73 telén, aztán 1973 nyarán egyhónapos autóstopos utunk Erdélyben soproni gimnáziumi osztálytársammal, Csapody Miklóssal. Az itt szerzett meghatározó élményekre ráerősített, hogy a negyedik gimnáziumi évben Szalai Dénes lett a magyartanárunk, egy igazi autonóm ember, aki minden nyomtatott betűt elolvasott, és aki - bizonyos tekintetben mondhatom, hogy „ennek ellenére” — nagyon sokra tartotta a népi írókat, köztük különösen Veres Pétert, akit addigra már én is fölfedeztem magamnak. Magyar-népművelés szakra jelentkeztem az egyetemre, már azzal a határozott szándékkal, hogy a népi írókkal foglalkozhassam. A túlságosan vonalas és eklektikus népművelés szakot az első év végén, a megfelelő néprajzi kurzusok elvég 90