Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 12. szám - "Jó kávé nélkül nincs..." (Beszélgetés Szalay Istvánnéval, Editkével)
Volt olyan időszak az Életünk történetében, amikor Pesten nyomtatták, és a kéziratoknak határidőre kellett megérkezni. Akkor még nem volt fax, nem volt e-mail, leleményesnek kellett lenni. Megesett, hogy a Savaria expresszvonat mozdonyvezetőjére bíztam a teljes szám anyagát, Pete György várta a Déli pályaudvaron. Más alkalommal a büfékocsis vitte el a kéziratokat. Olyan is volt, hogy a fő- szerkesztő úr lekéste a vonatot, pedig sürgősen egy megbeszélésre kellett volna mennie. Sárvárig robogtunk a Trabanttal a vonat után, de elment az orrunk előtt. A jánosházi elágazóba hajtottunk stoppolni. Pont jött egy szobrászművész az Őrségből, aki elvitte Pete Gyurit Budapestre. Gazdag Erzsivel egyszer Celldömölkről jöttünk haza Trabanttal, kicsit gyorsan jöttem, Sárvárnál megállított bennünket a rendőr a gyorshajtás miatt. „Édes fiam, nehogy megbüntesd ezt a szegény kétgyerekes anyát, én vagyok Gazdag Erzsi!” - mondta a rendőrnek, aki persze nem tudta, ki az a Gazdag Erzsi. Annyira mondta, hogy már én szóltam rá, hagyjad Erzsi, mert így még többet kell fizetni. Megbüntettek kétezer forintra, amit Gazdag Erzsi - ragaszkodott hozzá - utána kifizetett nekem. Nagyon beteg volt, tüdőrákos. Sokszor vittem Hegyfalura, s vissza. Jártam nála többször a szoba-konyhás lakásában, a Petőfi utcában a tüdőszűrő fölött. Az írószövetség elszámolásait - félévente 4000 forintról - én vittem Pestre. Már elég beteg volt, mikor egyszer mondta, hogy úgy enne piskótát, de nincs, aki csinálna neki. Én csináltam. Elvittem neki, azt hittem, örülni fog, de megkóstolta, letette, és rám förmedt: ezt nem te csináltad, ez nagyon rossz. Furcsa volt, nem tudta az érzelmeit kimutatni. Egyszer székelykáposztát kívánt meg, vittem neki, de nem ette meg, kiöntötte. Volt egy kék meg egy barna kockás inge, egy kék meg egy barna nadrágja, abban járt. Ez volt az öltözéke. Lukács Józsefnétől, az írószövetség gazdasági vezetőjétől kapott egy szép bundát, de soha nem vette fel. A fiúk - Pete, Ambrus, Gyurácz - egy kicsit habókos öregasszonynak tartották. Örzse anyónak hívtuk. Nem gyakran jött be a szerkesztőségbe, de amikor bejött, mindenkit leszúrt, hogy miért isznak, amúgy szerette őket. Az avantgárdot nem szerette. Egyszer segítettünk neki pakolni, mert festés volt nála. A konyhában egy kereveten aludt, a szobájában csak könyvek voltak. Egy tucat művész volt, akivel közvetlen jó kapcsolatunk volt. Köztük volt Kiss Sándor, Lesenyei Márta, Tornai Endre András, Kodolányi László, Vértesi Péter. Pete idejében dolgozott velünk Láng Gusztáv és Lőrinczy Huba. Egyszer Ikervárra mentünk Tábori Ottóhoz kolbászt készíteni. Minden alapanyagot megvettek, csak az arányokat nem tudták, kevés ipari szalonnát tettek bele, így aztán kőkemény lett a kolbász, mikor két hét múlva levették a füstről. A Forgó utcából a Művészetek Háza létrehozása miatt kellett eljönni. Pedig Ambrus Lajos ötlete volt. Nem fizettük az IKV-nak a bérleti díjat, felhalmozódott 2,5 millió forint tartozás, nem maradhattunk. Felajánlottak több helyet, Pete megkötötte magát, hogy nem megy sehová, míg végül a Thököly utca 14-be költöztünk. Azt is 87