Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 12. szám - Pete György: A havi folyóirat felé
A hadersdorfi tanácskozás a „kocka” jegyében zajlott. Béládit, Kormost jól ismerték a „Műhelyesek”. Béládi sokat foglalkozott a nyugati magyar irodalommal, jól ismerte az írókat, lapjaikat, könyveiket, szervezeteiket. O volt akkoriban megbízva azzal a feladattal, hogy a „spenót” folytatásaként írja meg Pomogáts Béla és mások segítségével az Irodalomtudományi Intézet megbízásából a kézikönyvet, melyet később ki is adtak. Kormos István pedig 1956 után franciaországi emigrációjában jó szerzői kapcsolatba került a szintén hazatért, de akkoriban a Műhely szerkesztésében részt vevő Parancs Jánossal és a Magyar Műhellyel is, ahol versei megjelentek. Öt is, Béládiékat is tehát már régebbről ismerték, szeretettel fogadták. Próbáknak engem, a minisztériumi „hivatalos küldöttet” vetettek alá. Rendszeresen beszélgettek velem, beszélgettünk a neoavantgarde létjogáról, hasznáról, amit én sokban kifogásoltam, tagadtam. Nem a klasszikus avantgarde-ot, hiszen az egyetemen Kassák Lajosról készítettem a szakdolgozatomat, de jelenkori „feltámadása” sok mindenben zavart, bár létjogát nem vitattam, sőt lehetőségeit sem. Aztán politizáltunk is. Vitéz György és mások keményen nekem támadtak - joggal - a hazai irodalmi-művészeti viszonyok kapcsán. Ebben a bírálatban partnerük tudtam lenni, de a mundér becsületét azért védeni próbáltam. Nem ment nehezen, mert akkor tényleg azt vallottam, hogy itthon van az irodalmi harc fő terepe, ők pedig az emigrációs létükkel a könnyebbik utat választották. Naná, hogy szabadabbat, de éppen ezért az összehasonlításban kisebb értékűt. A célban értettünk egyet. Vissza kell valahogyan nyerni cselekvési szabadságunkat, de nem becsültem túl egyáltalán a nyugat kínálta esélyeket. Ennyiben még mindig hatottak rám egyes újbaloldali eszmék. Végül is - úgy érzem - a próbákat sikeresen kiálltam. Személyemet elfogadták valamennyire, és tudomásul vették, elfogadták érthető különállásomat. Becsültük egymás elgondolásait. Ez volt a közös nevező. A legfeszélyezőbb és persze legalaptalanabb körülmény a kölcsönös bizalmatlanságon, fenntartáson alapuló gyanakvás volt, ami a végén, a végére kölcsönösen fel is oldódott. Más kérdés, hogy 1977-től általam is tudhatóan, láthatóan megfigyelt a III/III-as hálózat. Ez a tény szükségessé tette a kétoldalú önvédelmet, így nem mertem kellően elmélyíteni a már meglévő kapcsolataimat. Éreztem, hogy a tűzzel játszom, és nem ezen az oltáron akartam feláldozni, feláldoztatni magamat. így a rendszeres közlés továbbra is folytatódott, de a személyes kapcsolatok formálisak maradtak. A legfőbb hozadéka számomra a találkozónak az volt, hogy megismerhettem őket, szeretetreméltóságukat, kedvességüket, rögeszméiket, tudásuk sokoldalúságát, mélységét. Azt, hogy komolyan veszik önmagukat, munkájukat, és hogy jó magyarok. Nem fölényeskedtek velem, nem nézték le tájékozatlanságomat bizonyos területeken. Segítségemre számítottak, legalábbis megértésükben. Néhányan jó barátaim lettek. Főleg Nagy Pál és Bujdosó Alpár. De Vitéz György és később Kemenes Géfin László is. Bakucz József Bécsbe nem jött el Amerikából, Határ Győzővel is csak 1978- ban ismerkedhettem meg a Párizs melletti Marly-le-Roi-ban, ahol a Műhely-találkozókat tartották. Mindegy, egy életre szóló nagy élmény volt ez az első 1975-ös 60
