Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 12. szám - Pete György: A havi folyóirat felé

„szocialista realizmusnak” mint megkérdőjelezhetetlen értékkategóriának és lojális képviselőinek agyontámogatásával a „balos” ellenzőket tartotta féken, s a „tilos” kategóriába bárki bármikor besorolhatóvá vált az adott pillanat politikai-kultúrpolitikai szükségletei szerint. A manipuláció csúcskategóriájává a „tűrt” körvonalazatlan, kör- vonalazhatatlan alku-kategóriája vált, amelybe mindenki belefért, aki valamilyen okból éppen nem rekedt kívülre.

Az alap, az adott politika, az adott viszonyok, a hatalmi szerkezet legalábbis a nyilvánosság előtti, megkérdőjelezetlen elfogadása volt.

(Tudjuk, milyen áron, s milyen következményekkel) A három T felvázolt, elnagyolt, felszínes modellje alapján is nyilvánvaló, hogy a hagyományos század eleji klasz- szikus, majd a későbbi neoavantgarde nem kerülhetett a tűrt kategóriába, annak határvonalán balanszírozott. Az avantgarde a szocialista világban születésétől fogva üldözött volt. A baloldali, a szocialista a leginkább. Kassák úgy halt meg 1967-ben, hogy a kultúrpolitika sem költői, sem képzőművészeti teljesítményét nem fogadta be. Vasarely, Moholy-Nagy és mások nevét nem illett leírni. Ok a „burzsoá dekadencia” fertőjét képviselték. De ha a képzőművészet nem is volt teljesen zárójelbe tehető, s bár folyamatos kritikával illetve, illetve elhallgatva mégiscsak létezhetett valamiképpen, az irodalmi avantgárd s főleg nyelvkritikai ága a legteljesebben kirekesztett volt. A kispolgárt lehetett pukkasztani, a szocialista kispolgárok robbantak.

(Az egyenlőtlen fejlődés gyakorlata) Miközben a nyugati világ a maga módján eltűrte, sőt üzletet csinált a maga neoavantgarde-jából, a szocialista táboron belül a lengyelek, csehszlovákok, jugoszlávok több-kevesebb értetlenséggel ugyan, de tudomásul vették, sőt örültek, hogy bizonyos feszültségeket kanalizálni tudtak, nálunk teljesen ellenséges volt nemcsak a kultúrpolitika, hanem az írók zöme is a kísérleti irodalommal szemben. Ennek fő oka a századelőn a magyar avantgarde baloldali genezise volt, másik oka, hogy a mértékadó személyiségek túlhaladták azt, ugyanakkor a neoavantgarde nem lehetett - életkori okokból - az ő számukra vonzó lehetőség. 1956 után az irodalom nálunk nem lehetett játék. A passzív rezisztenciából kijövő irodalom hatalom elleni harcában nem lehetett fontos tényező a hatvanas években az irodalmi kifejezésmód megújítása. (Egyébként az éppen 1956 után fellépő fiatalabb nemzedék számára az új avantgárd szemlélete, főleg az amerikai beat-nemzedék társadalomkritikai törekvései inspirálóak voltak. De a Wittgensteinre, Derridára hivatkozó nyelvkritikai irányzat nem.) így történhetett meg, hogy miközben Jugoszláviában az Új Symposion tájékozódási pont lehetett a párizsi Magyar Műhely mellett a fiatalabb nemzedékek számára, az Új írás néhány tétova kísérlet után nem. Míg Pás- kándi Géza és Szilágyi Domokos Erdélyben, Varga Imre és társai az 1968 utáni Csehszlovákiában - nem beszélve Tolnai Ottóról, Szived Jánosról és társaikról a Vajdaságban - feltöltődhettek az új irodalmi formanyelv elsajátítása során, az Aczél-kul- túrpolitika a szocialista realizmus megerősítésén, hegemóniáján dolgozott. A magyar irodalmi formanyelvre pedig ráfért már nagyon a megújítás, s az irodalom új nézőpontból való újraértelmezése is. A kettő nem elválasztható egymástól.

59