Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 10. szám - Bognár Antal: Örök dicsőség (Részlet A prosperus tartozása című regényből)

kodott, mert a hiányzó ujjnyi csontdarabot egy szaruszilánkkal pótolta egy orvos, s az be is ágyazódott örökre. Jobb lábát pedig nem érezte, s bár végül, egy laibachi orvosnak hála, megmaradt, de sánta maradt örökre.

Előbb azonban ez az inkább meghökkenésre méltó baleset érte - ámbár végződhetett volna rosszabbul is. A tüzéreket talán módfelett lelkesíti mozsaraik bömbölése, nagyon szeretik szemmel követni a golyóbisok röptét, lecsapódását vagy továbbpattaná- sát, mintha az ő izmaikat feszítené az ágyúból kitörő erő s az ő karjuk sújtana le általa. Ügy lehet, pánikkeltés céljával vagy egyszerűen a belövési irányzék kipróbálására tűzték le úgy a pikétet a magyarok, hogy a mozsárágyúk első lövései a székesegyház elülső tornyának homlokzatába csapódtak - mert rést nem üthettek a szentély falán, s minek is tették volna annyi lagymatag tüzelés után. Amikor a kocsis ijedtében a lovak közé csördített, a mi Anionunk nem azért hanyatlott a szekérderékba, tnert a pipáját tömte, hanem mert a párkányzatról a belövéstől levált egyik kődarab rendesen kupán vágta. Kótyagos is volt kissé, mikor a lecsörtető szekérről lemelve a pékműhelynél ellátták a sebet, s fejét bepólyálták, de a visszaúton megállíttatta azért a kocsit, s megkereste a véres követ, mely akár halántékon is találhatta volna. Oklömnyi csempült kő volt, egyik oldalán a mintatöredéket akantusznak vagy pávatollnak nézte, bár később, ahogy forgatta, vagy talán csak mert évek során megkopott, néha talán valóban egy emberi orr vagy ujj rémlett benne - merthogy a kődarabot hirtelen elhatározással beletette a tarisznyájába, s hurcolta aztán magával, Krakkóban pedig Agneszkának adta. A lány megőrizte, ajféle különös jegykendő gyanánt. Megtartotta akkor is, amikor Budán, a kiscelli rokkantmenházban lelt vele elhelyezést Anton, és ő akart benne mindenáron emberporcikát látni.

A magyar tüzérek tehát örvendtek talán, de nem sokáig, mert Gajdáék még aznap a kitörésben - s bezzeg ilyenkor reszkethettek a közelharcban egyszeriben hasznavehetetlen ütegük mellett, melyet védeniük kell - egy tarackot zsákmányoltak az ostromlóktól, és foglyot is számosat ejtettek.

Négy héttel a nagy lövet és után lazult az ostromzár, összecsaptak a Nagyszeb énből felszabadításukra arrafelé tartó orosz és a Karlsberg alól elébük induló magyar erők, ekkor szánták rá magukat a várvédők a mindent eldöntő kitörésre. A sűrű tüzérségi füstben nem látott semmit, szétszóródtak, dörögtek az ágyúk, ropogott a kartácstűz. Amikor kifutott a lába alól a talaj, rémület szállta meg: övéi itthagyják, és elmenőben itt döfi át, itt vágja le az ellen egy ugyanilyen elveszett katonája. Kihunyó eszméletében visszafelé trappolt vele kisfiú énje, valószerűtlenül, sarkát sarka után rakva sebesen a nem látható, de ismerős irányban, mely találkozást nem ígér, de kimenekíti a jelenből. Nem, akkor a marosportusi fahídnál még nem gondolt bele jobban a mi Antonunk, mint a hosszúra nyúlt béna években veterán gyanánt, milyen otromba tréfa az, ami az emberrel megesik, miközben életre-halálra futkos a tervszerű hadmozdulatok zűrzavarában. Könnyű térdsérülése után, amit a kitöréskor szerzett, eleinte kínnal-keservvel, de vissza tudta szoktatni magát a csapatához, a lóhoz. Csak kései megpróbáltatásán ért meg benne a gondtalanul vagy a csak azért is bátrak kései riadalma, mit keres ő itt.

Mert megérte még egyszer életében ezt a visszafeléfutást, amikor megújított katonáskodása Itáliában a fejlövéssel lezárult. Nem volt ideje belegondolni, sarkon fordulhat-e egyáltalán, aki valakikkel valahova elindult, hogy a kiindulópontra visszatérjen,

57