Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 10. szám - Bognár Antal: Örök dicsőség (Részlet A prosperus tartozása című regényből)

hátha talán a válaszút majd másodjára-sokadjára világosabb lesz, világosabb, még akkor is, ha talán dönteni nem is lesz akkor sem más mód, nem lesz kiút; nem volt ideje, mert egyszer csak ott zötykölődött a szekéren, majd vonatra rakták a magyar föld­re irányított sebesülteket, és időnként ott voltak a fejek megint Anton Gajda dermedt teste fölött. Csak egy szívverés, egy hullámzó mellkas, ez a mi Anionunk maga magá­nak, senki hát, mint körülötte, rajta bármelyik szerencsétlen, a lengyel ulánus, a hor- vát határőr, a morva vértes, a magyar huszár. Elcserélhetők a halálban, mint sose hit­ték volna elcserélhetőnek magukat az életben. Milyen közel járt ekkor, második sebesülése után, a visszaúton a felnevelő fürge Murához! Bruck gyűjtőhelyen át vezetett az útjuk a hadszíntérre, vasúton, mert a Fiume és Velence közti vízi utat blokád alá vették a franciák. Most mintegy lövéseken át követte a részvétteljesen bólingató arcokat, melyek mintha az ő óriási pitypangkopo­nyája körül szálldosnának. A pólyák alól nagyjából-egészben az a fejforma bomlott ki, keveredett elő idővel, amelynek öklömnyi, galambfióka-kezdeményét elnyomott öröm­sikolyokkal, meghatott pihegéssel, férfitorkok néma görcsével annyi Gajda (és vele ugyanannyi nem Gajda)fogadta már, mióta világa világ. Megacélosodni nem lett volna, ilyenkor már, és, Anton tudta, soha többé nincsen mitől, ez a sületlen, torz tégla, minden szögletességével, kacskaságávalaz egyetlen ék, amely kéretlen életkalandja ron­csát akadályokon át valahova elvezetheti még, bár azt se tudta, minek ez az egész. Semmit se féltett, semmit se sajnált. Van, lehet élet, amibe még beleélheti, beletudja élni magát, van élet, amely után nem kell már félnie majd valami maradék, az életben jóvátehetetlen lelkifurdalástól? Amelynek nem lesz hátraléka, mint azok életének, akik szöktek, csaltak, bújtak, csak el lehessen kerülni a követendőt? Hiszen meghalhatott volna Bukovinában is, mielőtt Krakkóba vezénylik őket, az orosz határon, elvihette volna, ha el akarja vinni a mirigyhalál, mely rendet vágott közöttük. Egységét a II. hadtest kötelékében az orosz határra vezényelték, amikor Plevna szorongatása miatt mozgósítottak, melyet Oszmán pasa öt hónapon át védett az orosz-román túlerő ellen. Itt az összezsúfoltan rostokoló katonák közt hamarosan járvány tört ki, egész huszár­zászlóaljak lovai maradtak a túlélő gyalogosokra. Anton Gajda őrmester szolgálata a krakkói állomásozással telt volna ki - Agneszkát is ott ismerte meg, már tartalékosként -, a II. hadtestet azonban időközben hadi létszámra feltöltve Lombardiába csoportosí­tották át, ahol nem sokkal érkezésük előtt a szárd-piemontifelkelők és francia interven­ciós hadosztályok a magentai ütközetben visszaszorították az osztrákokat. A koponyáját mustrálták-piszkálgatták egyelőre a laibachi felcserek. Derengeni kezdett benne - most volt bőven idő -, mennyire más ez, hogy ő van itt, és nem más­valaki, mennyire más és mekkora egyformaság, hogy hiszen a sebek a frontvonal túlfe- lén a szőrös, görbe, fájdalmas testeken éppen olyanok, éppolyan fájók, mint ideát, és aki gyógyít, a sok puha kezű, az éppúgy hiába gyógyít, ha mások meg, valakik, új sebeket ütnek, új sebeket agyagkatonáknak kiégetve valahai, agyagpuhaságban elősikló csecse­mők kevéssé tetszetős koponyáján... De a fölébe hajolok beszélhetnek orvosnyelven, és az az embernyelv. A fájdalom nyelvén nem lehet egymáshoz szólni. Es mennyire más, itt és ott - az mennyire más: a gyermek és a felnőtt! Mert a gond­viselés úgy akarta, hogy mindezek után Anionnak még ezt is meg lehessen tapasztalnia: nem remélten, Agneszkában asszonyt kapott a sorstól. Pedig már úgy tudta, kitelt a hosszú szolgálat, hamar lepereg az egykedvű maradék. 58

Next

/
Thumbnails
Contents