Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 12.)
ve röppent hozzám a pult mellől a tolmácsnő lénye. Egyik ilyen alkalommal azt súgta: „Maga nem is gyűlöl annyira, amennyire képzeli”. Azt feleltem, hogy amint kijutunk innen, feleségül veszem. „Ne tegye. A törvényes szerelem lenézi szabad versenytársát”. Valamilyen ösztöntől vezérelten oda néztem, ahol a valóságban lennie kellett s ő is éppen rám figyelt. Egyszerre fanyar és biztató volt a mosolya, valamelyest nyugod- tabb a hangja.- Ha kényszerből érkezünk valahova, az első percek mindig kínosak - mondta. Hamarosan szimplán kínosak helyett, igencsak rút perceket kaptunk a nyakunkba. Kitört a szóvihar. Egy pokolinak mondható, de egeket ostromló lárma keretei között próbálták megállapítani, hogy ki miért felelős? És esetleg felel is majd! Ezt persze, csak utólag tudhattam meg, mert bolgárul zajlott a perpatvar. Noha teljes passzivitásban vettem benne részt, bizonyos hatása alól nem vonhattam ki magam. Például egyik tükörbe nézve, a riadtság sápadt színét fedeztem fel arcomon, míg szememben a gondolatok teljes hiányát láttam. A csataterek nem nekem valók. Miután valószínűleg mindenki megkapta a magáét s már-már tehetetlenségbe torkollott a harci düh, a sofőrtől származott a „saving idea”, ahogyan a tolmácsnő nevezte. Az volt a mentőötlet, hogy azonnal induljunk tovább az egy óra hossza alatt elérhető és Burgas felé célirányban lévő Szliven városába, ahol a sofőrünk úgy otthon van, hogy bármikor királyi lakosztályt kap, ha kér, akár dupla áramszünet idején is! Felragadta a bőröndöket. Nem az általa ajánlott hebehurgya rohammal kezdtük azonban bevenni Szlivent, hanem a szállodások csupa jóindulattá szelídült készségessége, főképpen pedig a tolmácsnő Szófiát is vonalba kapcsoló, intelligensen intézett munkája nyomán. Tájékoztatás, engedélyek, jóváhagyások, stb. beszerzése. Csak ezt követően indultunk Szlivenbe. 59. Felkapcsolt fényszóróval haladtunk a bolgár éjszakában. Gyakran utaztam így otthon, a szerkesztőség Volgájával, és most azonnal észrevettem, hogy nem jól van beállítva az autó lámpája. Inkább az út szélét világítja meg, mint a közepét. A nem nagy számban szembe jövő autók némelyike szintén slamposan, pongyolán szóródó fénnyel közlekedett. Eleinte élveztem, hogy éles megvilágításban tanulmányozhatom az árokpartokat, a bennük vadászó kis állatok néha felcsillanó szemeit, meg egyebeket, amelyekre nappal nem figyelek. Hamar meguntam azonban és inkább leeresztettem a pilláimat. Nem voltam álmos, nagyon is élénken mozgott az agyam. Kínosan érintett a közelmúlt. A zajos jelenetben egymásnak feszült a sofőr és a tolmácsnő is. Mivé formálódik még ez az autónyi, összezárt világ? A magam számára úgy fogalmaztam, hogy „dühöngő, síri csend honol” az autóban. Ám a következő pillanatokban kiderült, hogy rosszul mértem fel a helyzetet. Az 23
