Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Mánta György: A zsebpénz ára
Somi nem válaszolt.- Mit gondolsz, van ennek értelme? Védencem továbbra is hallgatott.- Egy sínylődő katona felesége, aki így kap hírt az uráról, és... Somi nem várta meg, hogy befejezzem, arca hirtelen kivörösödött, elém lökte a fecnit.- Ilyen nincs! - kiáltott föl olyan dühödten, mint akit a legféltettebb álmától akarnak megfosztani. - Ez színtiszta átejtés! Jármai elmehet ezzel a papírjával a búsba! Szerettem volna visszatartani, de mire észbe kaptam, már csak az utolsó levelemért járó tiszteletdíj maradt utána az asztalon. Tudtam, Somit semmi sem tántoríthatja el a céljától, Jármai Dalcsinak pedig, aki az én „puskáimmal” és dolgozataimmal vergődte végig a négy polgárit, nem jutna eszébe effajta otromba átejtés, még akkor sem, ha sejtené, kicsoda Somi szerelme és hol lakik. Bértollnoki munkámban ilyesmi még egyszer sem következett be, ezért elhatároztam, hogy magam járok a dolog végére. A házat nem volt veszélytelen megközelíteni. Fölötte, a Citadella tövében elterülő fennsíkon szovjet légelhárítók állomásoztak, számtalan ágyúval és katonával. Az alkonyat félhomályában lopakodtam a közelébe, szememet egy sötét lencséjű napszemüveggel, hajamat egy fülig húzott sapkával álcázva. A magányosan álló, emeletes házat több súlyos találat érte, a tetőzete hiányzott, a padlás fedetlenül tekintett a mennyboltra, csak a földszint tűnt lakhatónak. Nem akartam vesztegetni az időt, bekopogtam az ajtón. Hosszú percekig vártam, de mikor a harmadik vagy negyedik dörömbölésemre se jelentkezett senki, indultam is volna haza, nem kis bosszúsággal, hogy hiába vállaltam ezt a kockázatot, hisz a környéken orosz katonák kódorogtak, bármelyiknek megakadhatott volna rajtam a szeme. Ekkor hallottam meg, hogy bentről valaki óvatosan az ajtóhoz lép.- Ki az...?- Váradi Gézánét keresem.- Mit akar...?- Üzenetet hoztam.- Kitől...?- A férjétől. Hosszú csend következett, idegesen toporogtam a szétbombázott lépcső omladékán.- Egyetemista vagyok, nem kell félnie tőlem. Váradi Géza küldött néhány sort a feleségének, szeretném átadni. Az asszony hangja fölcsattant.- Ez a legújabb trükkje? Elegem van már az ostoba leveleiből! Takarodjon innem! Somit semmi áron sem buktattam volna le, a papírfecnit szó nélkül becsúsztattam az ajtó alatt. Sapkámat a napszemüveg keretéig húzva már kiértem az utcára, amikor csikorogva megnyílt az ajtó. 90
