Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 9. szám - Tévéinterjú 2001-ből

- Akkor még nem tudtuk, hogy meg fog halni, még egészséges volt. Ne kérdezd, hogy mikor halt meg. 36 éves volt. Én most 47 éves vagyok. 11 éve halt meg.- A temetése az szörnyű volt. Két olyan temetésre emlékszem, ami generációs temetés volt. Hajnóczy Péteré volt az egyik. Meg volt mindenki rendülve, bármilyen típusú irodalmat is müveit, bármilyen barátja, ellensége is volt az elhunytnak. És Sziverinél is: egy korosztály is elköszönt magától.- Hát, igen. Énnekem a temetésen kellett beszélnem is. Emlékszem, zavaros bekiabálások, provokációk is voltak beszéd közben. Már akkor kiforogta magából az a kezdeti változás a maga mocskát. Már nem tudott szépen elbúcsúzni ez az írótársadalom Szivedtől, már bele kellett rondítania - nem csak az életébe, de - a temetésébe is.- Mire gondolsz?- Nem szívesen idézem föl. Egy akkor fölkapott, azóta megint a helyére került magyar költő belepofázott a búcsúztató beszédbe, és részegen össze-vissza kiabált. Ez méltatlan volt Sziverihez, aki ugyan számtalanszor berúgott, de amikor alkalom volt, akkor alkalom volt, és ő csont józanul volt ott. Egy ember búcsúztatásánál azért vannak kötelezettségeink, és ha ezeket se tudjuk betartani, akkor nem hiszem, hogy érdemes egymással foglalkoznunk. Akkor támadt az első nagy törés bennem, belém- sajdult, mi lesz ebből a magyar irodalomból, ha minden gazember szabadon ordi- bálhat, rágalmazhatja a másikat ott és amikor eszébe jut.- Számotokra a korábbi generációk jelentettek-e valami testközeli kapcsolatot vagy lehetőséget? Figyeltek-e rátok a pár évvel idősebbek, a sokkal idősebbek, vagy nem?- Kezdetben, mondjuk az Utassyék, figyeltek ránk. A Csoóriék leginkább akkor figyeltek ránk, amikor politikailag valamiért érdekesek voltunk. Ez nem igaz, persze, így, mert a Csütörtök Esti Társasághoz ellátogatott Csoóri. A CSET a mi alkalmi társulásunk volt ott, a Hungáriában. De igazából azért voltunk érdekesek abban az időben nekik, mert bizonyos politikai pikantériát jelentett a mi naiv részvételünk a különféle odamondogatásokban. De amikor kezdtek az útjaink szétválni, például, amikor én avantgárd-versekkel kezdtem foglalkozni, akkor már nem törődtek velünk. Utassyval megmaradt a barátságunk, de költészetileg feltehetően már nem érdekelte, amit csinálok.

Amikor én a Kortárshoz kerültem, szembe kellett néznem azzal, hogy egy csomó olyan szerzője van a lapnak, aki a 60-as évektől csak úgy, elv-hűségileg bebetonozta magát oda, és természetesnek veszi, hogy jár neki az évi két-három megjelenés. írjon bármilyen sületlenséget is, és akkor még finoman fejeztem ki magam...- Te mikor voltál ott szerkesztő?- A 80-as évek elején. Szóval, hogy neki járt a publikáció, és ilyen-olyan hálaadásként tekintette a Kortárs részéről, egyáltalán a kultúrpolitika részéről, hogy neki meg lehetett jelennie. Azt gondoltam, fiatalember voltam még, hogy lehetne olyat is csinálni, hogy csak a jó verseket megjelentetni, függetlenül attól, hogy kit hogy hívnak.- Nagy koncepció.- Ez akkor, ott, nagy koncepció volt, igen. Nevetni fogsz, azóta sem lehetne ezt megcsinálni. Ma sem működik az a koncepció, hogy csak a jó műveket, és nem a szekértábor szerzőit közöljük. Személyes sikeremnek könyvelem el, hogy legalább száz fiatal költőt be tudtam mutatni, amíg a Kortársnál voltam.

13