Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Benedikty Tamás: Jelzőfények egy leárnyékolt világból

sét Újvidéken. Hornyik Herceg Jánost megkülönböztetett tisztelettel köszönti Árnyak című novelláskötetének megjelenésekor, elemzésében részletesen kitér Herceg írásművészetének erényeire és sokoldalúságára, annál is inkább, mert őt tartja a legjelentősebb délvidéki prózaírónak. Szeli Istvánra úgy emlékszik, mint aki először kalauzolta a gólyákat, vagyis az elsőéves egyetemi hallgatókat - köztük őt is - a szellemi valóság tájaira „a beavatottak fensőséges taglejtései nélkül.” Németh István a próza olyan jelentős mestere, akinek méltatása nem valamiféle esemény, alkalom függvénye. „Több ezer írása és harminc könyve önismeretünk és világképünk alkotóeleme” - állapítja meg Hornyik, ami azért is fontos, mert a „hajóágyúként elszabadult neoliberalizmus” nemzetellenes lovagjai éppen eleget támadták az írót a „magyarkodás” igaztalan vádjával. Juhász Erzsébet Műkedvelők című regénye Szenteleky Kornélnak és körének állít emléket. Ironikusan induló, de aztán komolyra forduló próza. A látszatlétben vergődő, elveit csak öncsonkítás árán őrző ember sorstörténete, melynek során Juhász szabadon kezel bizonyos életrajzi tényeket, ám ezt a regény mint műforma lehetővé teszi számára. Az újságíró és fotós kolléga, Dormán László kiállításmegnyitója a budapesti Néprajzi Múzeumban alkalmat adott Hornyiknak, hogy elmondja: Dormán sorstájképei, cicomázatlan dokumentumfotói a Délvidék háború sújtotta zűrzavarában emlékeztetőül szolgálnak a pusztuló múltról s a bizonytalan jelenről. A Dudás Károlyról szóló érzékletes portré a Berzsenyi-díj átadásakor elhangzott köszöntés.

Vicéi Károlynál viszont álljunk meg egy szóra. Tari István mondta, hogy amit a délszláv háborúk idején a jugoszláviai magyarok átéltek, azt a máshol (bárhol) élő nemzettársaik nem élhették meg. Ennek analógiájára elmondhatjuk, hogy amit a kommunista diktatúrákban a bebörtönzött politikai foglyok, netán írók vagy költők átéltek, azt más írótársak még elképzelni is alig tudják, nem is beszélve a szabadulás utáni sanyarú mellőzöttségről, tengődésről. Vicéi portréjához meggyőző hátteret rajzol Hornyik Tito és a titoizmus szatirikus leleplezésével. Vajda Gábor halálhíre sok írástudót és olvasót megrendített a Délvidéken: az Aracs elhivatott, megszállott szerkesztője, a délvidéki magyar irodalom mismásolásmentes, anti- doktrinér történetének megalkotója életének utolsó éveiben arra törekedett, hogy „eddig szinte folyamatosan kendőzgetett beteg lényegünket” közelítse meg, „a tanulság érdekében.”

Hornyik legszellemesebb íróportréja Kopeczky Lászlóról készült. Szépírói telitalálat pastiche formájában, akárcsak az általa már tehetséges fiúként pártfogolt Tari Istvánról szóló pályaelemzése.

A végére hagytam a legjobb barátot, a munka-, lakó- és szellemi kötekedőtársat, Podolszki Józsefet, a költőt és esszéistát, újságírót és szociográfust. A. Közelképek sorozatnak ez az írás az ékköve, egyszerre kisregény, memoár, esszé, verselemző kritika, a délszláv hatalmi játszmák szatírája, sajtótörténet (Képes Ifjúság) és szívből jövő sóhaj a hirtelen elhunyt barát hiánya okán. A miliő ábrázolása és a baráti kapcsolat kibontakozása során megismerhetünk egy kíméletlen őszinteségű, teljességre törekvő, csak a minőséget becsülő, alkotó embert, akinek alapállása, hogy a remekmű természetes, a tökéletesre mindig törekedni kell, azért nem jár dicséret, ellenben a hibákat gyomlálni kell. A Hornyik főszerkesztésében megjelenő Képes Ifjúság tündökléséből és bukásából érzékletes képet kaphatunk az odaáti diktatúra ellehetetlenítő technikájáról. Podolszki lírai fejlődése, verseivel illuszt79