Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Benedikty Tamás: Jelzőfények egy leárnyékolt világból

rálva és a barát által inkább csak prezentálva, semmint valamiféle „generatív poétikai struktúraelemzésbe” bugyborékoltatva magyarázatul szolgálhat, miért keveredett éles vitába a mutatványköltészettel, az újsymposionistákkal, a Forum Kiadóval s a Híd folyóirattal, miért akarták elhallgattatni és mi volt az oka annak, hogy az átlátogató óhazai költők sem kedvelték. De hát miért is kedvelték volna azt, aki hitte, hogy csak ellentmondásokban fejezhető ki a teljesség, s aki szerint a költő igazsága abban nyilvánul meg, hogy lerúgja magáról a szellemi tespedést, az ócska játszmák megkövetelte jovialitást, a tetszeni vágyást, az irodalmi ripacsko- dást, a hatalomhoz való dörgölődzést, az elvárt mellébeszélést és problémakerülést. A költő Podolszki a paradoxonokban létező igazság robotosa, varázslója, forradalmára és dalnoka volt. Aztán kiszakadt környezetéből, a dalmáciai Zárába költözött, s csak meghalni jött haza Újvidékre. Néhány kötet maradt utána, meg ki tudja, mennyi kiadatlan írás... Hornyik Miklós élővé varázsolja alakját, megeleveníti sorsát, s reménykedjünk: talán az összmagyar könyvkiadás szégyenérzetét is felkelti a költővel szembeni mulasztása miatt.

A könyv utószavában matematikai pontosságú szóhasználattal így összegez Sturm László: „A saját tartást kiküzdő személyiség, akárcsak a saját világát megteremtő mű azáltal segít, válik ‘jobbító energiává’, hogy megszünteti a nyomasztóan ránk telepedő rossz egyeduralmát. Nem úgy, hogy letagadja vagy elbagatellizálja, hanem viszonylatrendszerbe, világba helyezi; ami teljes, kikerülhetetlen valóságnak látszik, arról megmutatja, hogy csak rész, megváltoztatható, megkerülhető, esetleg legyőzhető... Hornyik Miklós etikájának és esztétikájának egyaránt ez az egészelvűség a lényege.”

Csak annyit tehetnék hozzá, hogy amíg a Délvidéki könyvet olvastam, otthon voltam benne, nem kísértetek, hanem hús-vér emberek szenvedései és örömei közt vándoroltam, holott azelőtt az ismeretlenség és tudatlanságom homályába burkolt, régen elcsatolt, elrabolt föld volt ez számomra, ahol anyám és nagyanyám született, ahol családom felmenői éltek, amíg 1919-ben ki nem űzték őket. De más a gyerekkori mese, és más a beavatás a múltba. Hornyik Miklós varázslatos könyve hozzásegített ehhez.

Egyetlen kérdés maradt hátra, a rejtélyesnek tűnő főcím: Meghasonlásunk története. Mit is kezdjünk fél évezrede pusztuló országunk töredezéseivel, fogyásával? Ki, mikor, hol hibázott? Miért nem tudtuk kihasználni a ritkán, de mégiscsak adódó lehetőségeket a változtatásra? Miért bukdácsolunk gödörből gödörbe szomszédaink legnagyobb örömére? Hevítse az egyént a legjobb, legnemesebb szándék, ha alászáll s a lelke mélyéig belegondol, ott ücsörög benne a folyamatos, véget érni nem akaró vereségből fakadó meghasonlás. A meghasonlás, mely annyi félbetört életet, pályát, meg nem valósult alkotói elképzelést, próbálkozást szül. A meghasonlás, ami karonfogva jár a rettegéssel. Meg kell ismernünk ezt az állapotot, alá kell merülni benne és úrrá kell lenni rajta. Ne féljetek - üzente II. János Pál a halála előtt híveinek: ne féljetek az igazságtól.

Nem is történhetett másként, csakis ebben a szellemben írhatta, állíthatta össze Hornyik Miklós ezt a könyvét, mely kézen ragad s magával visz a szembesülésig. (Timp Kiadó, Topolya - Canada-Transatlantic Kiadó, Budapest 2009)

80