Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 9. szám - Tévéinterjú 2001-ből

- Ez nem mindig volt így ?- Nem volt mindig így. Ez az utóbbi tíz év belső, ha nem patetikus így, lelki terméke. Szerintem ez az igazi énem.- Ez a szegedi életforma, ami működik már generációkon keresztül, sorban adják át egymásnak a stafétabotot, ez a te idődben is megvolt még. Te ugye 54-es születésű vagy, a Veress Miklós-, Szepesi Attila-generáció után következő társaság tagja voltál, nektek is megvolt még a Sárkány mega Hági, nyilván több kocsma is van, a „Náj Ion” mega „Búza ”, mega többi klasszikus szegedi csehó. Hogyan működött akkor ez a világ?- Hát persze, hogy működött valamennyi. Az ember, ha írónak készül, amíg fiatal, két dolgot akar: híresnek lenni, és úgy híresnek lenni, hogy ezt észre is vegyék. Az elsőhöz az kell, hogy beüssön egy-két dolog, nekem beütött az Arctalan nemzedék. Később meg Szegeden beütöttek a Gazdátlan hajók versei. És ehhez kellett egy életformát választani. Megjelenik a fekete kalap, megjelennek a kocsmák, meg megjelennek a mítoszok, ugye, a nőkről, meg a vörösborokról. Szegeden már minden kialakult halványan, mítoszilag, ami aztán, később, működött.- A bor az maradt?- A bor az maradt. Én a whiskyt is legszívesebben vörösborral iszom, ami eléggé brutális helyzet. Nem tehetek róla. Nyáron iszom sört is, de télen csak vörösbort, meg whiskyt, ha lehet, mert a kettő együtt nagyon megfelel az ízlésemnek. Szegedre visszatérve: Szeged azért mégiscsak egy kisváros. És ott nagyon könnyű híresnek lenni, és elhinni azt, hogy az ember valamitől komoly figura. Mit jelent ez? Megjelentetsz ott néhány verset - a Tiszatájban, a szegedi egyetemi lapban -, aztán az országos folyóiratokban is. Kilépsz az utcára, már tudják, hogy ki vagy, és másképp néznek rád az emberek, és hát, a nők is. Ez nagyon fontos volt, és ezt a fontosságot hordoztad, és mindent megtettél, hogy mindig lássanak a kocsmában kicsit részegebbnek, mint amilyen voltál, mórikázva a lányokkal, nőkkel, akikhez igazából azért nem sok közöd volt... Ezek pózok, természetesen, de olyan pózok, amik nagyon kellettek ahhoz, hogy az ember megtalálja magát, és megtalálják őt maguknak az emberek. Aztán Pestre kerültem, és rádöbbentem, hogy nemhogy valaki nem, hanem a senkinél is egy fokkal kevesebb vagyok, mert Pesten nem voltak ismerőseim, az irodalomban nem voltak barátaim, és hónapokig anélkül kóboroltam az utcán, hogy egyetlen ember is rám köszönt volna. És ez nagyon jó lecke volt. Mert akkor azt mondtam, gyerünk, kisöreg, Pestet is meg kell hódítani.- Szavadat nefelejtsd. Egy szegedi pályatárs, Temesi Ferenc nevű barátunk mondta azt, hogy feljött Pestre Szegedről, és azt látta, hogy minden szerep le van osztva. Megvan a poszt-avantgárd szerep, megvan a realista író szerep, meg a többi. Egyetlen szerep volt gazdátlan: a vidéki író szerepe. Ezt játszotta aztán ő.- Jó, hát ez Temesinek bejött. Ez profi felismerés, szerepbe állás és kivitelezés. Én viszont - akkoriban még -, szerettem volna asszimilálódni a pesti világhoz. Először is, szerettem volna állást szerezni, ezzel szemben éveken keresztül nem jutottam semmilyen álláshoz. Ez meg is határozta a helyzetemet, mert akkor jól elvadultam. És akkor mindenféle J(ózsef) A(ttila) K(ör)-ügyekbe belesodródtam, amit nyilván akkor is megcsinálok, hogyha van állásom, csak akkor lett volna valami veszélyérzetem a csatározások mellett. De nem volt mit kockáztatnom. Fel sem fogtam, milyen rossz hírem volt „hatalomszerte”. Egyszer például elmentem tanítani, de onnan sürgősen kirúgtak/kirúgattak antimarxizmus miatt, ami, sajnos, így nem volt igaz.

6