Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Tévéinterjú 2001-ből
Büszkén verhetném manapság a mellemet - hódolva a múltteremtés divatjának hogy én, már akkor, a katedrán hirdettem azt, hogy anti-Marx, meg anti-Lenin, de semmit se hirdettem, én csak tanítottam. Nem is ismertem annyira ezeket a tanokat, hogy hirdetni tudtam volna. Nem voltam én tanult ember akkor. Csak hitték, képzelték rólam, hogy tudatosan vagyok ellenük. Nem. Ösztönös volt és zsigeri. Ohne előzetes, átgondolt magyarázat...- Orosz szakos voltál, ott csak ragadt rád valami, nem ?- Igen, de boldog emlékezetű Pete István, nyelvészprofesszorom mondta, még negyedéves koromban: maga a legjobbak között indult, és most a legrosszabbak között a legrosszabb oroszból. Ez így is lehetett. Ezt egészen egyszerűen az magyarázza, hogy a nyelvet tanulni kell, csakhogy én link voltam a végtelenségig. Nekem nem averzióim voltak az orosz nyelvvel szemben, mint sokan ma, visszamenőleg, így érzik és magyarázzák (ki magukat valami vélt slamasztikából), mert máig szép nyelvnek tartom. És, becsületére legyen mondva az orosz tanszéknek, egyáltalán nem volt átideologizálódva, legalábbis felénk, hallgatók felé, nem közvetítettek semmilyen „szovjet eszmét”. Nyelvet és irodalmat tanítottak, ami így, ideológiák nélkül, gyönyörű volt...- A terepek között azért voltál a Szovjetunióban is részképzésen, gondolom.- Igen.- Őrzi is ezt egy-két mozzanat az életművedből. Az mennyire volt akkor drámai, gazdag, érdekes, borzasztóé- Az, hogy én végül is írok, két dolognak köszönhető. Egyrészt a katonaságnak, ami hát megrendítő élmény volt...- Hol voltál katonai- Hódmezővásárhelyen. Ott öngyilkosok lettek társak, meg futkosóra küldtek fiatal és ártatlan embereket. Egyetemisták voltunk, előfelvettek, és ahol csak lehetett, megaláztak bennünket. És ugye, ahhoz mindenki gyáva, hogy egyedül odaáll- jon, és visszaüssön, vagy kikérjen magának bármit is egy vadállattal szemben, vagy akár csak konzekvensen képviselje a véleményét. Meg kellett tehát keresni azt a formát, ami a legkevésbé megalázó. Szerencsém volt, akkoriban olvastam éppen Pilinszky Szálkák-kötetét. Nem voltam még igazán irodalmi ember, leszámítva, hogy egy-két udvarló verset írtam korai gimnáziumi éveimben. Ez hatásos elfoglaltság volt akkoriban, bejött egy-két lánynál, de később már nem volt szükségem ilyen segédeszközre. És a Szálkák-ból megértettem, hogy valahogy meg lehet fogalmazni ezt a megaláztatás-krízist. Ki lehet fogalmazni magamból. Akkor írtam vagy 30-40 Pilinszky-epigon verset, inkább a velük való munkálkodás volt fontos a túléléshez. És igen, a második nagy pofon, az Moszkva volt. Ötödéves koromban kint voltam fél évig részképzésen. Megismerkedtem az emberpoloskával, amelyik rád esik a plafonról, és beléd mar, és csíp, és egész éjszaka járkál rajtad, és nem tudsz aludni tőle.- Ez a „poloska”akkor nem metafora, nem besúgógép, nem lehallgató?- Nem, ez maga az állat. Én életemben nem láttam lehallgatót, tehát olyasféle igazi poloskát, biztos, hogy volt a környezetemben, de ez nem érdekes. Azok érdekesek voltak, amelyek összemartak, és nem tudtam aludni tőlük, és amikor panaszkodtam, akkor azt mondták, hogy ezek nem orosz poloskák, hanem ezeket a magyarok hozták be, mert Moszkvában nincs poloska, hiszen ők fejlettebb fokon állnak a szocializmus építésében. És hát, mire emlékezzek? Minden, már ami a környezetet 7
