Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Benedikty Tamás: Jelzőfények egy leárnyékolt világból

sei. (Igaz viszont, hogy ha hazai irodalmi folyóiratunk legtöbbjébe belelapozunk, vers ürügyén gyakorta találkozhatunk olyan borzadállyal, amelyhez képest az újsymposionisták még hanyatló korszakukban is fenomenálisak.)

Tito a hetvenes évek elején a horvát nemzeti ellenállás letörésekor visszatért vasöklű énjéhez, s a magyarokról sem feledkezett meg: íróperek, letiltások és börtön állítólagos magyar nacionalizmus ürügyén Huszár Zoltánnak, Sz. Kanyó Leo- nának, Vicéi Károlynak. Hornyik ironikusan jellemzi a helyzetet: „Az ’emberi egyetemességre törő jugoszláv forradalmi szellem’ (Sinkó Ervin) ekkorra ismét fülvédős, vörös csillagos szovjet sapkát viselő kísértetté vált, amely bejárta az egész országot.” Legjobban az irodalomkritika és az irodalomtörténet-írás sínylette meg a politika ártó befolyását.

A Jugoszlávia széthullásához vezető szerb hatalmi őrjöngés, a 90-es évek balkáni háborúi igazolták, hogy a belgrádi vezetés önmegsemmisítő, önsorsrontó ámokfutása visszamenőleg is magyarázatot adhat a szerbség oly gyakran fellángoló összeférhetetlen, garázda természetére, undorító tömegmészárlásaira. Az új évezredben Szabadkán megjelenő Aracs című folyóirat és Matuska Márton A megtorlás napjai című könyve eligazíthatja az olvasót, hogy mi játszódott le Trianon után és a második világháború végén, s hogy a legújabb Balkán-háborúk fortéimé hogyan sújtotta a délvidéki magyarságot.

A Bélyegző nélkül rövid írásai a jogos indulat, a gyilkos gúny és a pontos helyzetértékelés ötvözetei. Hornyik a Bányai Jánoshoz, a „főállású jugoszláv” egyetemi tanárhoz, szerkesztőhöz írt levelében tükröt tart hajdani kollégája elé, aki a titoista kultúrpolitika hű kiszolgálójaként is mindig mellébeszélt. Az 1991-es balkáni háború és az értelmetlen öldöklés miatt Magyarországra menekült írókat Bányai azzal vádolta meg, hogy „elmentek a biztosba, főállású magyarnak.” Legalább ilyen tanulságos a szerző írása Szerbhorváth Györgynek a délvidéki zsidó holokauszthoz fűződő, „a fensőség szerepét kisajátító, vizsgáztató szándékú, kollektív bűnbánatra kötelező liberális szóözönével” kapcsolatban, „...a háború után, tehát már békeidőben”, írja Hornyik, „a magyarok elleni szerb megtorlásnak holokausztot túlélt zsidó áldozatai is voltak Újvidéken, csak azért, mert ezek a haláltáborokban meggyötört emberek szerencsés megmenekülésük és hazatérésük után anyanyelvükön, magyarul beszéltek egymással utcán, téren, akárhol.” Konklúziója: „A történelem nem a pesti szinezetű liberális rögeszmerendszer követelményeihez igazodva történik meg velünk.” S aztán közli mindjárt Csorba Béla levelét is, melyben a jeles délvidéki költő kifejti, miért nem megy a frontra, se az emigrációba: „nemcsak a háború ellen, de magyarságunk mellett is szavazni kell tetteinkkel naponta.”

A második rész esszenciája a Közelképek ciklus, amelyben a szerző tizenkét alkotó írásművészetét remek esszékben méltatja, s kiegészíti az írók műveiből válogatott, revelációnak beillő részletekkel. Alkotáslélektani gyűjteménynek is felfoghatjuk Hornyik miniatűr antológiáját, mely gyakran a művészi pálya valamilyen aktuális eseményéhez kötődik. Csuka Zoltán esetében a költővel készített interjú s a vele folytatott levelezés az apropója az értékelésnek. Gál Lászlóra emlékezve a Lorum klubjában lezajlott találkozások idézik a nagy idők tanújaként is rendkívül szerény és önkritikus öregember anekdotikus történeteit, találkozását Karinthyval, majd a hencegő, hazudozó Rákosi Mátyás furfangos leleplezését, megszégyeníté78