Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Benedikty Tamás: Jelzőfények egy leárnyékolt világból

azok, akik „csupán” a Goli Ótokra, az adriai halálszigetre kerültek fogolyként. Aztán Tito hirtelen szerepet váltott, hófehér marsalli egyenruhában parádézott Nehru oldalán, mint az „el nem kötelezett, harmadik világ” emblématikus figurája. Hornyik Miklóst idézve: „Brioni pálmaligetes szigetén színpompás trópusi kaj- dácsok, szelíd bácskai ó'zek és láncra vert etióp párducok karéjában” fogadta „Sir Winston Churchillt és tovaris Nyikita Szergejevics Hruscsovot...” A hajdani partizánvezér, a nemzetközi hintapalinta egyik közönségszédítője, kikiáltója és kedvezményezettje felhagyott a tömeggyilkolással, minimumra korlátozta a nélkülözhetetlen véráldozatot, s új epizódba kezdett a politikai porondon. O lett nemzeteinek és nemzetiségeinek atyuskája, a „jugoszláv testvériség-egység” már-már vallásos eszmeiségének sugalmazója. (Hódi Sándor pszichológus felmérése szerint ma is ő a legnépszerűbb politikus a délvidéki magyarok körében.)

Sokan belegárgyultak ebbe. Gion Nándor úgy jellemezte ezt a „jugoszláv” megszállottságot, mint nemzedéke egy igen jelentős csoportjának, a Symposion- melléklet és az Új Symposion folyóirat köré gyűlt költőknek, kritikusoknak, képzőművészeknek hajdani betegségét: „Mi vagyunk a legkülönb magyarok, mert mi valójában jugoszlávok vagyunk.”, Herceg János pedig még annak idején ironikus megjegyzést fűzött az Új Symposion által hirdetett „jugoszláv öntudat” programjához: Jugoszláviai magyarok vagyunk, s nem magyarul beszélő jugoszlávok. Tetszik érezni a különbséget?”

De ne szaladjunk ennyire előre. Még csak az ötvenes évek közepén, végén tartunk, igazából csak most kezdődnek a „régi szép idők”. Az irigyelt jugoszláv „szabadság” minden álsága ellenére is összehasonlíthatatlanul többet engedett anyagilag állampolgárainak, szellemileg művészeinek, mint a megtorlás és terror alatt szenvedő óhazában bárkinek is az eszelős, vérszomjas kádárizmus. Ezért található nálunk nyomokban még mindig bizonyosfajta szimpátia Tito Jugója” iránt, ami természetesen bosszantja délvidéki barátainkat.

Fussunk végig e korszak irodalmi és kulturális eseményein. 1950-ben jelenik meg Debreczeni József Hideg krematórium - Auschwitz regénye című naplóregénye, mely a holokauszt poklát végigszenvedő ember történetét örökítette meg. „Pontosságra törekvő valóságrajz s a megfontolt humanista állásfoglalás szerencsés ötvözete” - írta róla Vajda Gábor. 1957-ben alakult meg Újvidéken a Forum Fap- és Könyvkiadó, 1959-ben nyílt meg ugyanott a Magyar Tanszék, 1961-ben Tolnai Ottó szerkesztésében hetilap-mellékletként indult a Symposion, mely 1965- ben önálló folyóirattá alakult Új Symposion néven.

Később aztán vita támadt a neoavantgárd mutatványköltészet hívei és ellenzői között. Mutatványköltészet? Annál azért több, főleg az első években. A költészet a világszellem lenyomata. Kisebb-nagyobb szerep jut benne a másodrendűvé, cseléddé silányított délvidéki magyarok sorsának, fájdalmának, de ez nem jelenti azt, hogy a jajgatáson kívül nincs más téma, és azt sem, hogy a zsurnalizmus, a napi hírek eluralhatják a költői intuíciót és ihletet. A Symposion, majd az Uj Symposion felfrissítette a költői nyelvet, a látásmódot, sok tehetséges fiatal indult ebből a műhelyből. A baj ott kezdődött, amikor Tito a hetvenes évek elején ismét bekeményített, s az új forma és stílus csak a túlélést szolgálta, a kényes témák, valós problémák ügyes kikerülését, vagyis egyre inkább alibi-irodalommá degradálódott, kiegészítve madárnyelven írt álesztétikai okoskodásokkal, kultúrgőgicsélés77