Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 8. szám - Varga Virág: Hamupipőkéből (irodalmi) anya lesz

velünk - például Spiccer a román prefectus előtt-, hogy az. (243) Az írónő mélységesen emberi kiállására jellemző volt, hogy még Magyarországra visszatelepülése előtt, a vasgárdista román diákok kongresszusa idején (1927), mikor tömeges volt a magyar és zsidó származású lakosság városból való kiszivárgása, tudósítást ír a vasgárdisták rombolásáról, a zsinagógákban történt fosztogatásokról. Az írást természetesen saját neve alatt jegyzi. „A névtelenség mögé bújjak, mikor cselekedni kell?” - kérdi az őt féltő szerkesztőtől.13

A nőiség egyszerre kerül körvonalazásra mint megismerhetetlen, elfojtott identitások „ontológiai alapproblémája” (babonaság, frigiditás, prostitúció, tudatlanság), és a férfinak alávetett, ugyanakkor mint tőle elkülönülő, létében a férfit fenyegető szubjektum (betegséghordozó, nyelves asszony). Vagyis úgy is fogalmazhatnánk, hogy adaptálódnak a paraszti életmód körülményeihez (tanítónő, parasztasszony, amerikás lány, prostituált) a fin de siede korszak nőiséget érintő szélsőségesen értelmezett változatai, mint például a román jegyző elmosott erkölcsi karrakterét körvonalazó, a családi terheltség jegyét mutató női hozzátartozóinak „látványos” (szceni- zált) karikatúraszerű ábrázolásai. A szereplők mindegyike nemtől, társadalmi rangtól függetlenül határhelyzetben él, sorsuk is azonos lesz, mindenkit betemet „a hamueső”, a radiálisán megváltozott világ pernyéje. Az egykori jegyző halálba menekül a nincstelenség és a kilátástalanság elől, sőt, a hosszú szenvedéstől „kíméli meg” szintén állástalan, egykori szerelmét, az öregedő tanítónőt (meggyilkolva őt), végül az otthontanság, a kilátástalanság káoszában akasztja föl magát Südy ellenfele, Bass Menyhért is. (181-195) A regény utolsó szakasza mégis valamiféle kiutat és megbékélést sugall: az áldozatok (áldozatvállalás) révén (dacára?) újjáépíthető a jövő, a kisebbségi sors mögöttesében feltűnő román hatóság többarcúan jelenik meg. ( 80-91,245-246)

A kisebbségi létnek a nemzeti identitással való összekapcsolása kérdését magának az irodalmi és nem irodalmi tapasztalatoknak a létmódja is lehetővé teszi. Vannak időszakok, amikor az erre irányuló reflexív figyelem, az irodalmi felelősségvállalás még hangsúlyozottabban kerül előtérbe. Amikor szembesülünk „az erdélyi irodalom” terminus használatának gyakorlatával ez történetileg összefüggőnek tűnik a 1920-as évek történelmi változásaival és tapasztalatával is. Hogy ez mennyire így van, megmutatkozik abban is, hogy kezdetben nem minden az ebben a régióban született vagy poétikailag e szemlélet mentén interpretálható művet éreztek idevalónak, a „hagyományosan” valóban erdélyinek számító történelmi regények egész sora rekesztődött ki a diskurzusból, mondván azt, hogy a transzszilvánista regények kategóriájának érvényessége alá elsőként azok a művek esnek, amelyek az elszakított területeken élő erdélyi magyarság sorsát tárgyalják, mivel „ezek jobban fognak beszélni az utókornak minden iskolai kézikönyvnél”.14 Ehhez a regényparadigmához nagy volt az írónők hozzájárulása (Gulácsy Irén könyvén kívül többek között Berde Mária: Földindulás, Szabó Mária: Felfelé! című regényei.)

Gulácsy felfogása a kötelességről, az áldozatvállalás gondolata ugyanúgy szervesül irodalmi műveinek világába, ahogy történelmi regényeinek is alakító tényezőjévé válik. Az erdélyi kisebbségi létre való ébredés döbbeneté lassan visszaszorult,15 vagy legalábbis a válság megírásához más műfajokat is segítségül hívtak a szerzők, így született meg a történelmi regények egész sora nemcsak az erdélyi irodalomban, hanem a magyar irodalomban is. A regény korának a professzionális irodalomkriti84