Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Csák Gyula: Háttér 9.

egyház tehetségmentő akciója keretében teljes tandíjmentességet kaptam a budapesti Rottenbiller utcai polgári iskolában, és menzán kosztolhattam a Kálvin téren.

Abban az időben, amikor a ladányi református elemi iskolába jártam, tehát ezer- kilencszázharminchattól negyvenegyig, még napi jelenség volt iskolás gyerekek között a szóbeli, de akár tetdeges viaskodás a két vallás nevében és védelmében. „Lúformátus”-nak, meg „kadanmókus”-nak csúfoltuk egymást. Ezt olykor kórusban kiáltoztuk az utcán s a felnőttek nem szóltak ránk. Nem tudható bizonyossággal, hogy mennyire voltak hitelesek, mélyről fakadók a vallási nézetkülönbségek a felnőttek körében, de bizonyos, hogy a kölcsönös haraghoz rendszerint evilági érdekek védelme is társult. Az uradalom és a megépülő vasút inkább a katolikusoknak kínált munkát és ez érthetően sértette a nagyobb lélekszámú reformátusságot.

Ebből is következett az a legenda, hogy a református egyház népközelibb, mint a katolikus. Tény, hogy könnyebben kerülhettek szegény sorsú református fiák teológiára, és gyakoribb volt az örökletesen vállalt papi hivatás is. És a papi családokban nevelkedettek körében erősebben élt a puritán hagyománytisztelet, a vallási érzület. Ez is azt eredményezte, hogy könnyebben vállaltak sorsközösséget a néppel a református papok, mint a katolikusok.

Ellentmondott ennek a summázatnak, hogy Ágnes nénémet éppen szegénysége okán, a magával vitt ajándékok elégtelen volta nyomán tették ki a református egyház által működtetett debreceni diakonisszaképző intézetből, miközben csalárd módon másra hivatkoztak.

Mentettem ezt magamban azzal, hogy kivétel erősíti a szabályt.

A szabályok szerint már egy évvel korábban, a negyedik elemi után mehettem volna polgári iskolába, de akkor az még nem sikerült. Kellett a végeredményhez Dorogi tanító úr, meg Kovács tiszteletes úr segítsége.

Egyházi támogatóim reménye az volt, hogy a szegénységből kiemelkedők útvonalán haladva, lelkészként töltöm majd be élethivatásomat.

45.

Autó kanyarodott a szálloda elé. Felkaptam bőröndömet és kisiettem a haliból a szabadba, de nem az enyéim jöttek. Annak ellenére kinn maradtam azonban, mert úgy legalább kívülre kerültem a portás mindinkább idegesítő, járőröző útvonalán is.

Borongós volt az ég, hűvös a szél, ezért felvettem a kabátomat és levettem a fekete szemüveget, mert utólag nagyon buggyant ötletnek találtam, hogy feltettem egyáltalán.

Azt illetően is átfutott rajtam egy bizonytalan érzés, hogy jó ötlet volt-e kordbársonyba öltözni?

Pesten fel nem vettem volna, bár volt hajlamom az extrém öltözködésre. Kordbársony ruhában azonban csak a nagyon fiatalon Kossuth-díjjal jutalmazott Juhász Ferenc költőt, az élő francia költészetben lubickoló és sznob voltát nyíltan vállaló Somlyó Györgyöt, meg néhány hasonló magasságokban létező, divatos művészhírességet láttam. Az ő privilégiumuk volt a kordbársony. Nem akárkinek járt. Nekem például akkor, 1956-ban még nem járt. Mégis megvettem a darabokat egy használtruha kereskedésben, de csak bulgáriai céllal. Ahogyan elnéztem az emberi öltözékeket, itt is ritka viselet lehet, ezért bizonyosan megnéznek benne. Fontosabb azonban, hogy magamnak tetszeleghetek vele.

6