Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Badacsonyi T. Örs: Tíz néző és a furcsa igazságok
mint filmrendezőt - elismernek, azok nagy többsége nem ismeri el, hogy tőlem sokat tanultak. Két-három év után a tanítvány azt mondja magában: dobom a mestert. Sok mindent megtanultam tőle, de ez itt már az enyém, az én nevem alatt fut tovább. Csakhogy azután az igazsággal is szembe kell találkozni, és az akkora élmény lehet, hogy tíz év alatt lehet kiheverni. Én úgy veszem észre, ha valaki egy Schmidt Éva-filmet megnéz, kis időre magába roskad, és utána sokáig emészti. Éva nem bölcselkedik fölöslegesen, nincs számára külön városi, falusi, értelmiségi, munkás; lerakja eléd a való, igaz dolgokat. És ezeket nem lehet kikerülni azzal, hogy majd évek múlva visszatérek rá, addig elfér a könyvespolcon. Ha valaki úgy van a pálya szélén, mint én, az bizonyos szempontból nagyon jó helyzet... B.T.O: Miért van a pálya szélén? H. Gy.: Többek között azért, mert ha valaki egy emberről tizennégy-tizenöt filmet csinál, az ma hülyének számít. Amikor Éva halála után vállaltam, hogy befejezem, amit együtt elkezdtünk, már nem lehetett erre pályázati pénzt kapni. így vagyok a pálya szélén, de tudom, hogy nekem ezt meg kellett csinálnom. Már nem is küldöm a filmjeimet fesztiválokra. B. T. Ö.: Miért? H. Gy.: Mert az ember ötvenhat évesen már nem dolgozik fölöslegesen. Akik ma filmes berkekben dolgoznak, és döntési helyzetben vannak: szakbarbárok. Nem azt nézik, hogy mi az értéke egy életműnek, hanem azt, hogy arról az emberről volt-e már film, mert ha volt, akkor ki lehet pipálni, és ezzel sem kell dolgozni, el sem kell olvasni a forgatókönyvet. B. T. O.: Szerintem a magyar fikciós, vagy félfikciós filmek zöme - de ide vehetjük egész Közép- és Kelet-Európát is - új sztereotípiát épít rólunk. Csak most nem a csikós és a gulasch a főhős, hanem a prostituálódott árvagyerek, akit adnak-vesznek. Díjakat az efféle filmek kapnak, az itthoni közönség viszont nem kíváncsi rájuk, mert nem is neki szólnak, hanem néhány kritikusnak. H. Gy.: Ha valaki valami jót, értékeset szeretne létrehozni, valóban adni szeretne, akkor a saját hagyományait meg kell ismernie, és ahhoz akár több évtized is kell. Mert nem elég megismerni, föl is kell dolgozni, és meg is kell tudni mutatni. A film egy rítus, a film nem cselekményt mond el, annak már réges-rég lejárt az ideje, akár játékfilmről, akár dokumentumfilmről beszélünk. Rítusnak kell lennie, és ez már nem az a dramaturgiai szerkezet, amit évtizedek óta a főiskolán tanítanak. Mi a rítus lényege? Az, hogy a közönséget magába tudja vonni, s megelevenedjen számukra a másik világ. Peter Brook például Shakespeare-darabokkal megpróbálta a hatvanas-hetvenes években ezt a megközelítést beemelni a színházba, de szerintem nem sikerült. Van tehát egy szellemi hierarchia, amit meg kell szólaltatni. Ennek különös dramaturgiának kellene lenni, de ezt nem használják a magyar rendezők, mert nem tudják, hogyan kellene. A magyar rítusvilág is megismerhető, és meg is kellene ismerni, de csak úgy lehet, ha egy ünnepnek a belső tartalmát is meg tudjuk ismerni. Sőt nem csak egy ünnepnek, hanem az egész ünnepkörnek, vagy egy egész évnek. És nem csak az archaikus, vagy a keresztény tartalmát, hanem a rárakódott rétegeket is. És ezt elkezdjük földolgozni. Majd, amikor meg tudjuk mutatni belülről - és a filmnek olyan a szerkezete, ami kapcsolódik a „rítus szerkezethez” - és a közönség belülről érzi ezt a dolgot, abban a pillanatban lehet továbblépni, csak ehhez húsz-huszonöt év kell, amíg az ember 68
