Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Badacsonyi T. Örs: Tíz néző és a furcsa igazságok
ezt megtanulja. És ezt nem tanítják a főiskolán. Sajnos, az elmúlt húsz évben nagyon sokan nyúltak hozzá felületesen - akár jó szándékkal - mély dolgokhoz, de az elkészült produkciók zömén érződik, hogy nem az igazi. El lehet azon is tűnődni, hogy egy ilyen munka segített, vagy inkább ártott. Lükő Gábor azért is nevezi titkosnak a magyar kultúrát, mert azt át is kell adni. Hogy egy hasonlattal éljünk, Kodály szerint a magyar zeneiségbe be kell avatódni. B. T. O.: Az utóbbi időkig a dokumentum műfajban szinte csak úgynevezett „beszélőfejes” fdmek készültek, mostanában nálunk is elkezdődött a játékfilmszerű megközelítés. H.Gy: Nem a műfaji megközelítés a fontos, lényegtelen, hogy road movie-s, vagy félközelivel vesszük a képsorokat, hanem az a számít, hogy ki tudjunk alakítani egy olyan közeget, amelyből átjön az, hogy a megszólaló tanító, és akkor nem szabad mozgatni a kamerát, mert az így jó. Ez nem műfaj és nem stílus kérdése, hanem a riportalanyé, de ezt ki is kell érdemelni, meg is kell érte küzdeni. Ilyenek a Schmidt Éva filmjeim. Amikor elkezdtük saját pénzből a forgatást, még nem tudtuk, hogy lesz-e belőle valami. Visszatérve a kérdésére, minden stílust lehet keverni, de a lényeget kell tudni: nincsenek billogok. A magyar közönségnek egyébként nincs jó véleménye a magyar játékfilmről, de ez nem meglepő, hiszen ezek zömében „fesztivál” filmek, nincsen igazi gyökérzetük, nincsen igazi mondanivalójuk és nem is szólnak senkinek. Európában kialakult a fesztiválközönség, egyszer egy díjnyertest megkérdeztem: hányán nézték meg a filmedet? Hát, tízen. Kialakult egy filmes elit, csak nézők nincsenek. És nem azért, mert jók vagy rosz- szak ezek a filmek, hanem mert hiányzik az a szellemi alap, ami közönséget nevel. Nem mélység van, hanem érdekesség. A közönség nem a saját történetével találkozik, csak egy sztorival furcsa igazságok mentén. B. T. O.: Ezért lennének fontosak a történelmi dokufilmek. H. Gy.: Szerintem fölösleges történelmet tanítani, mert semmit nem lehet megtudni belőle. Helyette művelődéstörténetet kellene oktatni, vagyis a korszakok meghatározó szellemi vonulatait, amelyekhez tartoznak persze nevek, események is, de elsősorban mitikus történetek, mely utóbbiak képesek összefogni a közös kultúrához, hagyományhoz tartozókat. De mára eltűnt a mitikus vonal, helyette jött a nyelvi lelemény. A mai módon elmondott történetek nem fűződnek föl mesévé, és ezeket nem adják tovább családon belül. Ezért akarjuk a történelemből megismerni a múltat, nem az apánktól, a nagyapánktól, pedig ők biztos nem hazudnak, még akkor sem, ha nem mondanak igazat. Mert abból, ahogy elmondják, már tudod, hogy hol az igazság. Tehát a gyerek megtanulhatná ezekből a történetekből és az elmondásokból az igazságot. De nem mondják el neki. Emiatt a mi generációnk későn érő típussá válik. Amikor azt mondja valaki, hogy értelmiségi, akkor a történelmet közvetlen forrásból is meg kellene ismernie. Hiába unjuk a nagypapa „meséit”, fontosabb lenne, hogy hallgassuk, mint az, hogy más történet szórakoztatóbb-e, valószínűtlenebb-e. A magyar lélekhez egyébként közelebb áll a konkrétum, mint az absztrakció. És ha hagyjuk, hogy a magyar mesélés vezessen, elvisz olyan filozófiai mélységekbe, mint amikről Lükő Gábor vagy Schmidt Éva beszél. B. T. O.: Ön évtizedekig is dolgozik egy témán. Ez szinte fanatizmus. H.Gy: Az elkötelezettség úgy alakul ki az emberben, hogy van gyerekkorában 69
