Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7. szám - Galambos István: A történetírás és történelemtanítás dilemmái
GALAMBOS ISTVÁN A történetírás és történelem- tanítás dilemmái A történetírás és a történelemtanítás művelőinek nem kevés dilemmával kell szembenézniük. Generációk nőttek fel a kádári hamis történelemtudat hatása alatt, történeti szakmunkának mondott, nem ritkán az adatok, tények hamisításától sem visszariadó írások százai szolgálták híven a proletárdiktatúrát, melynek toposzai, sőt tárgyi tévedései tankönyvről tankönyvre szálltak és szállnak. A jelenleg oktató történelemtanárok jelentős része az egyetemen még a marxizmus-leni - nizmus mellett és alapján tanulhatta a történelmet, ami természetesen nem jelenti azt, hogy e kollégák ne követték volna a szakirodalom és a továbbképzések segítségével a tudományterületen bekövetkezett változásokat, így a letérést a lenininek titulált kádári útról. A közoktatásban azonban mégis tapasztalható időnként, talán gyakrabban is, mint gondolnánk egy-egy szaktanár esetében az elbizonytalanodás különösen néhány kritikusabbnak tartott téma tárgyalásakor vagy éppen kihagyásakor.1 Jelen írásban két ilyen kritikus korszakkal - a Tanácsköztársasággal, valamint az 1956-os forradalommal és szabadságharccal - foglalkozom röviden a történetírás és a történelemtanítás szempontjából. Magyarország szovjet megszállása alatt2 rendesen a marxi vagy pontosabban mozgalmi3 alapú történetírás bizonyos történelmi korszakokra, történésekre - mint az őszirózsás forradalomra, még inkább a tanácsdiktatúrára vagy az 1945 és 1947 közötti ún. „koalíciós” időszakra -, mint előremutató, „haladó” eseményekre tekintett, mivel ezek a párt szócsöveiként működő szerzők által áhított proletárdiktatúra megvalósítása irányába hatottak. A mozgalmi alapú történetírás számára az őszirózsás forradalom igen fontos előrelépés volt, a Tanácsköztársaság, a proletárdiktatúra - amely ugyan csak nevében volt proletár, ám kétségkívül diktatúra pedig e szerzők számára maga volt a megvalósult álom, az áhított cél. A vörösterror, a diktatúra egyes intézkedéseinek megítélése ugyan a rendszer bukásának - amit neveznek rendszerváltásnak, illetve rendszerváltozásnak is - előestéjén árnyaltabbá vált, ám az események értékelése alapvetően pozitív maradt. A szovjet megszállók kivonulását követően mind a demokratikusnak beállított, valójában önbeiktatás révén hatalomra került Károlyirezsim, mind a Tanácsköztársaság megítélése némileg új értelmezést kapott, a mozgalmi történetírás hatása azonban nem szűnt meg. Pók Attila 2010-ben megjelent munkájában a magyar történelem összesen öt „ideáltipikusnak tekinthető” végiggondolásáról írt harmincéves, javarészt tehát a szovjet megszállás idejére eső tapasztalatai alapján.4 Az első megközelítést - a véleményem szerint összeférhetetlen - kurucosan romantikus, osztályharcos, dogmatikus, nacionalista, kincstári optimalista jelzőkkel, a másodikat enyhén labancos (sic!) szociologizáló-realista, nemzeti illúzióoszlató, melankolikus-tragikus minősítésekkel, a harmadikat pedig liberális-demokratikus, októbrista optimista köztársasági jelzőkkel illette, ugyan90
