Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7. szám - Galambos István: A történetírás és történelemtanítás dilemmái
akkor a negyediket keresztény-nemzeti-humanista-hazafiasként írta le, míg az ötödik szerinte lényegében posztmodern, relativizáló, mikrotörténeti, társadalom- és mentalitástörténetre koncentráló felfogás.5 A történetírónak, aki egyik vagy másik felfogásnak kívánna megfelelni a felsoroltak közül, bizony nehéz lenne a dolga. Az ilyesfajta elkülönítéseknek az 1918. és 1919. évi történések megítélésénél személy szerint nem látom sok értelmét, sőt kérdésesnek tartom egyáltalán azt is, lehetett-e a Károlyi-érát és a Tanácsköztársaságot a szovjet megszállás ideje alatt objektiven vagy legalább tényeknek többé-kevésbé megfelelően értékelni a hivatalos történetírásban. A Károlyi-kormányra leggyakrabban,6 mint a demokrácia, a szabadság, a polgári szabadságjogok letéteményesére tekintettek7, - ami már önmagában is megkérdőjelezhető, hiszen egy kormányt nem csupán azon elvek minősítik, amiket hirdet, hanem az a valóság is, amellyel a társadalom az uralma alatt szembesül -, a vörösterrort a szerzők, főként a tankönyvszerzők többsége már elítélte, ám a Tanácsköztársaság védelmére sok érvet hoztak fel, legutolsóként talán azt, hogy elsőként vállalkozott az ország megszállt területeinek fegyveres visszafoglalására. Még ez az állítás sem teljesen állja meg a helyét, a Forradalmi Kormányzótanács elsődleges célja ugyanis nem a megszállt országrészek felszabadítása volt, hanem az egyesülés az Oroszországért harcoló, testvérinek tartott bolsevik Vörös Hadsereggel. Kun Béla maga is kijelentette, hogy a proletárdiktatúra nem áll a területi integritás alapján és nem tartja fontosnak a határok kérdését.8 A marxi alapokon nyugvó történettudomány szemlélete a mai napig meghatározó a történelemtanításban, és ez immáron nem abban mutatkozik meg, hogy kötelező lenne Marx-, Engels-, esetenként Lenin idézetekkel teletűzdelni egy értekezést vagy a tankönyveket. A nemrégiben bevezetett, kétszintűnek nevezett, a maga húsz százalékával már elégséges értékű érettségi követelményei között, bármily meglepő, ott szerepel kompetenciaként, hogy a diák tudjon különbséget tenni történeti fejlődés és változás között. Ez nem a marxista történetírás kritikájára adott lehetőség, hanem éppen a mozgalmi történetírás egyik sarokpillére. A fejlődés és változás közötti különbségtétel ugyanis egyértelműen abból a Marxtól eredeztetett alaptételből táplálkozik, hogy a világtörténelem az elnyomók és elnyomottak küzdelmének, egyszersmind a forradalmaknak a története és minden eseményt - legyen az forradalom vagy a kormányzati forma egyéb módosulása - mérlegelni lehet, sőt mérlegelni kell abból a szempontból, hogy előremutatónak, haladónak tekinthető-e az ideálisnak tartott állam- és hatalomgyakorlási forma, a proletárdiktatúra szempontjából. E tanítás szerint minden olyan esemény fejlődés, ami a későbbi (ideálisnak tartott) proletárdiktatúra megvalósulása felé mutat, annak előzményének tekinthető, ugyanakkor minden más eseményt csupán változásnak kell tekinteni. A fejlődésnek mindig létezik valamilyen iránya, amíg tehát a kompetenciák között ez a tétel fennáll, a közoktatásnak meg kell határoznia az eredményt, a célt, ahova a fejlődés tart. Ez a felfogás nem pusztán azért elfogadhatatlan, mert a marxi történetírás egyik fontos eleme, hanem sokkal inkább amiatt, mivel a társadalmakat olyan mai szempontok alapján értékeli, melyek idegenek a kortól. Nem kérhető számon a hettita nagykirályoktól vagy az Árpád-házi uralkodóktól az általános és titkos választójog, a két világháború közötti választójogi törvényt pedig nem a mai, hanem legfeljebb a korabeli európai törvényekkel lehet összevetni. 91
