Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7. szám - Gál József: "Szeretnék a világosság része lenni"
ni is kell, tudni azt hogyan viselkedik, ha melegítem, ha patinázom, ha ütöm, ha tisztítom. Ismerni kell a rezet, a rézlemezt, ami csodálatos anyag, olyan engedelmes, kedves, ha tudsz vele bánni, de megbosszulja, ha türelmetlen a művelője. Eltörik. A követ, a mészkövet faragja először az ember. Beszerzi a vésőket és agyonveri az ujjait. Itt tanul meg a szobrász faragni. Később kerül kezei közé a finom olasz márvány, ami engedi, hagyja magát faragni. Öröm vele dolgozni. A szobrásznak jó lakatosnak is kell lenni. Fontos hogy tudja a vasat, lemezt vágni, hajlítani, edzeni. A fával is jó kézzel, szeretettel csodát lehet művelni. Hát még ha készen van, úgy fested, pácolod, olajozod, lakkozod, ahogy a nagyok. Ezért asztalos is kell, hogy légy. A gépekhez is értened kell. Meg kell olajozni, élesíteni, gondozni. Ne feszítsd túl, nehogy felmelegedjen. Kezdő éveimben még gyertyát is öntöttünk. A szép kövér gyertyákat megfaragtuk, festettük. Elfelejtettem a legfontosabbat: rajzolni kell rengeteget, mert minden szobor rajz. Millió rajz, körbe-körbe, a végén plasztika lesz. Mi van még? A műanyag korunk divatos, de nélkülözhetetlen anyaga. Miért nem használja? Mert nem nemes anyag, nem bírja az időt, a savas esőt, a finom éleket, plasztikát. Úgy látom csak közvetítő anyag. Hogyan születik meg egy-egy alkotása? Lehet, hogy az utcán, az autóbuszon látok valakit, valamit, egy kézmozdulatot, egy karaktert, egy kapcsolatot két ember között. Ez az élmény - talán akkor még nem is fogalmazódik meg bennem, de később egyszerre csak türelmetlenül megjelenik. Hát akkor itt a ceruza, a papír. Ezer és egy skicc, vázlat gyűlik és gyűlik az ember agyában is, várva, hogy megszülessen a mű. Egy kicsit olyan, mint a színész szeme, agya, aki gyűjti a kimondhatatlan, de meglévő érzelmi hullámokat, azok valódi megjelenését, a látványt s akkor használja, mikor kell. Elmondok egy idekapcsolódó élményemet. Amikor láttam Rembrandt Tékozló fiúját, nagyon megrendített a kép: a téma, az apa gyengédsége, öregsége, gesztusa, a gyermek elesettsége. Hallod, hogy apja kaftánjába temetkezve zokog. A bibliából ismered a történetet, regisztrálod, kipipálod. Valóban ezt a történetet látod. De, amikor a pétervári Ermitázsban leülsz a kép elé, ennél sokkal több lesz minden. Az egész történelem, az Emberiség fájdalma szól belőle. Nagy rendező volt ez a Rembrandt van Rijn! Sötétbarna, zöldes nagy kép, szinte életnagyságú az apa, két keze, a gyermek válla - közötte - a kopasz fej és a térdepelő két mezítelen talpa. Csak ezek világítanak. Ez a két TALP, amitől nem tudtam szabadulni. Olyan plasztikusan, annyi szeretettel, olyan gonddal festi meg, amit majdnem, hogy meg lehetne érinteni. Piszkos, durva, sebes ez a talp, de úgy szeretnél segíteni te is. Ez teszi jobbá az embereket, ez segít az élet elviselésében. Hát például egy ilyen élmény gazdagsága vezeti az ember kezét és agyát, amikor egy szobrot tervez. Ennek a képnek a fájdalma soha nem múlik el. Ez a komolyság, ez az érzelmi mélység ott marad az ember lelkében. Ott marad, ha portrét mintáz, ha anyát gyermekkel, ha Krisztust vagy csak egy kezet. A kézről 24
