Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 11.)
Nem éreztem, hogy gúnyolódna. Tiszteletteljes volt maga iránt, meg irántam is, legfeljebb az a feltevésem lehetett igaz, hogy nem nekem, hanem önmagának beszél. Amiként én is megint befelé fordultam és láttam képzeletben gyerekkorom tanyasi világát. És most is gyönyörűnek láttam! Szép volt a felhős, vagy felhőtlen ég, a vihar, vagy a ködszitálás. A tél tombolása. Szikrázó nyárban a töklevelek árnyéka, amelyek jó védelmet adtak a szúró napsugár ellenében. Éreztem a tehén meleg szuszogását s hallottam az este hazatérő szekér távoli kotyogását. Boldog büszkeség járt át, élveztem, hogy szereplője voltam annak a színtérnek. 54. Befelé néző szemeimet a tolmácsnőre emeltem, hogy lássa, mennyire figyelek rá. Méltányolta is. A kocsi elejéből érkező zsinatolás viszont felbosszantotta. Magyaráztak valamit a fiúk, és a sofőr háromszor is a nevemet kiáltotta. A tolmácsnő hasonló hangerővel visszabeszélt nekik, aztán hirtelen csend lett. Lapítottam egy ideig, mert éreztem, hogy indulat forr az én kedves tolmácsnőmben. Majd beavat az eseményekbe, ha szükségét látja, gondoltam. Hamarosan meg is szólalt, a sofőr felé biccentve:- Hallgassa csak, mit akar ez... Megint mély csendbe húzódott vissza. Nem először fordult elő, hogy a sofőr mondanivalóját félvállról vette, pontatlanul fordította és közbeszúrta különvéleményét. Magam részéről, a magam cinizmusra hajlamos módján, ezt úgy értelmeztem, hogy a budai úriasszony gőgje, fölénytudata nyilvánul meg az egyszerűbb emberrel szemben. Ösztönösen a sofőr pártjára álltam, noha gyanúm szerint az is megérhette a pénzét. „Osztályharcos” szempontból tekintve azonban igazoltnak véltem iránta érzett plebejus rokonszenvemet.- Azt akarja tudni, - fordult hozzám ismét a tolmácsnő méltatlankodó arccal, - hogy milyen volt az ebéd? Vagy, hogy mi volt egyáltalán? Meg mit tudom én! Lendülettel belső zsebembe nyúltam és két ujjam közé szorítva felmutattam a papírt, amire a desszert receptjét írattam a pincérrel. Eredetileg más célra szántam, de most erre is jól jött. Mosolyogva a sofőr felé nyújtottam, akárha segítő jobbot kínálnék szövetségesemnek. Visszamosolygott, sőt, kacsintott is, amivel kifejezte, hogy olvasni tud a gondolataimban és tetszik neki az olvasmány. Elvette a papírt és rögtön át is adta a mellette kucorgó legénynek, aki a tolmácsnő szerint a Staatzicherheit képviselőjeként utazott velünk. Utóbbi időben már nem jegyzetelt és semmi olyannal nem foglalkozott, ami állambiztonsági akciónak lett volna minősíthető. Inkább unatkozni látszott. Most ő is elvigyorodott, majd egy derűs rikkancs hangján kiáltotta, hogy Profitéról, extra mese! Aztán vihogva felolvasta a pincér irományát.- Ennyi? - kérdezte a végén a sofőr jó nagyot csodálkozva. Meghajoltam a recept irányába és megjátszott meghatottsággal kijelentettem, hogy szerény ebédemnek az volt a koronája. A tolmácsnő vagy lefordította, vagy nem. Abban viszont biztos voltam, hogy miközben kikapta a cédulát a viháncoló ifjú kezéből, azt morzsolta fogai között: Geheimbote. Tőle tudtam korábbról, hogy ez a szó azt jelenti: titkos szolga, vagy ügynök. Most szitokszóként kapott szerepet. 7
