Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Bokányi Péter: Minden egész

évek a nyelvművész Kosztolányira hivatkozik közvetve-közvetlenül, ugyanakkor viszont Ady, illetve a Kocsi-út az éjszakában, illetve annak Minden egész eltörött sora folytonosan ott lappang úgy a legújabb nemzedék szépirodalmában, mint az arról való kritikai beszédben. „A nagy közös mítoszoknak is vége, nincs centrum, minden egész eltörött” - írja egy helyütt Kappanyos András.

Sajátságos módon az Ady-versre való hivatkozásokat elsősorban nem a vers, hanem a próza kapcsán olvashatjuk a korszak recepciójában. Az újabb prózaíró nemzedék kitüntetett műfaja a rövidtörténet, (Takáts József egy tanulmányában egyenesen azt állítja, hogy amit a 90-es évek eleje prózafordulatként érzékelt, az valójában csak a rövidtörténet műfajának az eluralkodása), a nagyforma forgácsa, amelyben az idő a pillanat jegyében áll, a tér nem világmodell többé, redukált a forma redukált jelentésességgel - hivatkozhatunk például Szijj Ferenc A futás napja című kötetének vagy Kukorelly a Memória-part című köteteinek írásaira, a rövidtörténet azon változatára, amit minimalista rövidtörténetként említ a szak- irodalom. Ezek a szövegek látványokat rögzítenek, látványokat raknak egymás mellé, de nem törekszenek arra, hogy a látvány mögé, a leírt, kis történet mögé okokat, jelentéseket lássanak: nem egy esetben - pl. Szijj Ferenc rövidtörténeteinek némelyikében - emberi tragédiák maradnak elmondatlanul, mert a narrátor kínosan ügyel arra, hogy csak a felszínt lássa és láttassa annak köznapiságával, redukáltságával. „Napról napra megfeszített munkát végzek, / hogy megmaradjak a lét felszínén. / Kezdődik azzal, hogy reggel / óvatosan kell fölriadnom, mert az ágyam / kissé balra lejt, s végződik azzal, / hogy este az álmoktól való félelmemet / az idővel kell töltenem.” - szól A futás napja bevezető monológja.

Ady Kocsi-út az éjszakában című verse egy pillanat krónikája, tudósítás a felismerésről, hogy a világ (többé) nem fogható fel és nem érthető meg, s az „Én már nem úr saját házában”. A centrumát vesztett világban, a „minden egész eltörött” világában ijesztően idegenné lett minden, az én magára marad, esélye csak arra van, hogy legyen, s még csak annak sem marad meg a lehetősége, hogy értelmet keressen a bizonyosságok nélküli, körülötte uralkodó káoszban. (Az ilyen felismerések miatt szaladt fél Európa „bajszos diktátor bácsik szoknyája alá” - fogalmaz Zádor Csaba egy 2010. márciusi cikkében.)

Ady lírai beszélője nem menekül, nem küzd, nem keres lehetőségeket. A vers első versszaka mintha a 90-es évek elejéről szólna: izolált kijelentések az ént körülvevő világról és önmagáról anélkül, hogy az asszociációkon túl bármi is kapcsolná a sorokat. A hold csonka, az éj néma, az ember szomorú. A második versszak magasabb szinten ismétli meg ugyanezt: a hold az egész képévé lesz, s ugyancsak asszociációkként kapcsolódik a széttört egész képéhez a lobbanó láng s a darabokra hullott szerelem - s a második versszak után válik igazán feszültté a vers. Fliszen az eddig két szinten, konkrét látvány- és képi, érzetszinten megfogalmazott hiány után kívánkoznék folytatásként ok, magyarázat, feloldás stb: Ady szövege azonban - ebben az értelemben - a felszínen marad: az éjszakában futó szekér képe időben és térben állandósítja a látványt és az érzéseket mindenfajta megoldáskeresés helyett és nélkül.

Ugyanez, az Ady-verset kísérő olvasói érzés motoszkál akkor is, amikor pl. Szijj Ferencnek a Fölébredtem, ki kellett mennem... kezdetű rövidtörténetét olvassuk. „A gangon, a vécé előtt a szomszéd öregember állt a korlátba kapasz93