Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Bokányi Péter: Minden egész

kodva, arccal az udvar felé, csak a hátát világította meg a vécében égő lámpa. Meg fog fázni, mondtam neki, mert pizsamában állt ott, de nem válaszolt. (...) Mikor kijöttem, még ugyanott állt. Most már mindegy, mondtam neki, menjen vissza, mert megfázik. Megcsaltak, mondta, de nem értettem előszörre, olyan torz volt a hangja. (...) Jöjjön, mondtam neki, én fázom, megfogtam a vállát, és az ajtóhoz vezettem. Mielőtt belépett volna az ajtón, még felém fordult, és azt mondta: az ócska ribanc. Kézmosás közben jutott eszembe, hogy nincs is felesége, meghalt már évekkel ezelőtt, de nem foglalkoztam tovább a dologgal, lefeküdtem.” Szijj története ott ér véget, ahol tulajdonképpen el kellene kezdődnie: azon a ponton, amikor a hétköznapi tapasztalat mögé kellene nézni. A beszélő viszont fegyelmezetten zárja mondandóját: elég a felszín, mélyebbre hatolni nem érdemes, hiszen meglehet, ott, a mélyben amúgy sincs semmi.

Az idézett rövidtörténet és Ady verse mindössze a kompozíció síkján találkozik: a közvetlen tapasztalat rögzítése és annak elmondása, s a közvetlen tapasztalaton túli tartalmak elhallgatása. Nincs semmiféle „lefelé haladó mozgás” egyik alkotásban sem; ha viszont már ennek keressük az okait, akkor természetesen a két szöveg különválik. A 90-es évek fiatal irodalmát eleve nem jellemzi a megismerés, sem a dolgok végső leírásának feltételezése, ahogy Csuhái István írja egy helyütt: leginkább az egészelvűség, az Egészre irányuló írói akarat hiánya az, ami közös nevezője a korszak fiatal alkotói írásainak.

A századelő, Ady verse esetében nyilván más az ok és az ebből fakadó „helyzet”: a Kocsi-út az éjszakában valóban a felismerés pillanatának krónikája, s egyben egy egészelvű világ eltűnése fölött hangzó patetikus sóhaj: a modernség válságának elégiája. A közlés visszafogottsága itt nem redukáltságnak hat, sokkal inkább fegyelmezi a kijelentéseket, lecsupaszít és ezzel fokozza a szöveg intenzitását.

„Minden egész eltörött, de minden darab önmagában egész” - írja tovább egy interjúban Ady mondatát Parti Nagy Lajos. A 90-es évek fiatal irodalmának többek közt azzal kell szembesülnie, hogy az egész darabjai, a „kis egészek” tehetetlenek, s tehetetlen az is, aki a kis egészek világában tájékozódni akar - minthogy a sok egész eleve vonja kétségbe azt az Egészet, ami egyszer s mindenkorra eltörött, arról nem is beszélve, hogy a sok kis magát egésznek hívő töredékegész önmagával sem nagyon tud mit kezdeni...

94