Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Bokányi Péter: Minden egész
BOKÁNYI PÉTER Minden egész ADY A 90-ES ÉVEK PRÓZÁJÁNAK HORIZONTJÁBÓL Engedtessék meg bevezetésként pontosítanom az általam túl általánosra fogalmazott címet: Ady a jelenkori irodalom horizontjából. Előadásomban elsősorban a Kocsi-út az éjszakában című versre szeretnék koncentrálni, a „jelenkori irodalom” megfoghatadan fogalmát pedig szűkíteném a rendszerváltozás környékének ún. fiatal irodalmára, a korabeli kritika által csekély fantáziával „legújabbnak” nevezett irodalomra, napjaink irodalmának középnemzedékére - tulajdonképpen a saját nemzedékemre. Ez az a nemzedék, amely jórészt a 80-as évek világában vált hivatalosan felnőtté, de fiatalként lényegében reflektálatlanul élte még meg ezt az időszakot. Ugyanakkor a társadalom változásait immár reflektáltan élte át, de életkora révén annak nem lehetett alakítója, inkább csak bizonyos értelemben „elszenvedője”. Ez a pejoratívnak tűnő minősítés természetesen nem a társadalmi változások érvényességét és szükségességét hivatott minősíteni: az egy ember, a 90’ táján huszon-egyné- hány éves fiatal aspektusából szól, aki élt a 80-as évek világában, akinek bizonyosságait a 70-es, 80-as évek alakította, s akinek meg kellett élnie, hogy ezek a bizonyosságok megsemmisülnek, s átadják a helyüket újabb, más bizonyosságoknak. (Irodalmi példaként említhetjük pl. Kukorelly Endre Rom című kötetét.) Ez a sajátos pozíció nyilván alapvetően határozza meg e nemzedék világlátását, s ezen keresztül a „legújabb magyar irodalom” világát is: ez az irodalom tudatosan őrizkedik attól, hogy műveiben hozzászóljon a mindennapokhoz, hogy segítsen újrafogalmazni bizonyosságokat, hiszen alapvető léttapasztalata a bizonyosságok bizonytalansága, az, hogy a társadalmi változások során igazság és hazugság pillanatok alatt képes helyet cserélni. Szirák Péter egy, a 90-es évek irodalmát szemléző tanulmányában a „bizonytalanság szabadságáról” beszél, ami elsősorban az újabb irodalom megváltozott poétikai szemléletében értelmezendő, ugyanakkor tükrözi azt a pozíciót is, amit az újabb nemzedék világban és irodalomban kijelöl magának. Ez a pozíció tehát - szinkronban a posztmodern elmélet némely gondolataival - az irodalom egyetlen még érvényes funkciójaként a játékot jelöli ki. Megfosztva a nyelvet mindenfajta metafizikus tartalmától azt vallja, az irodalom dolga, hogy beszéljen, használja a nyelvet, de őrizkedjen attól, hogy „mondania” kelljen: az irodalom, a vers, a próza a nyelvvel való játék terepe. A játék viszont nem öncélú: eszköze annak, hogy ne kelljen a dolgok mögé látni, mondhatnánk, a játék annak eszköze, hogy elkerüljük azt a veszélyt, hogy elkezdjünk hinni önnön íróságunkban és művünk erejében, s valami lényegeset akarjunk mondani a világról. A nyelv mögül tehát száműzetik a szubjektum, a szavak mögül a dolgok (Farkas Zsolt), az 90-es évek „legújabb irodalma” minden eszközzel arra törekszik, hogy a felszínen maradjon, s ne akarjon a felszín alá, valami vélt lényeg, vélt bizonyosság felé haladni. Kenyeres Zoltán egy helyütt azt írja, hogy a XX. század 70-es évei Petőfi évtizede, a 80-as Ady évtizede, a 90-es Kosztolányi évtizede lenne. Valóban, a 90-es 92
